Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 7. szám - Az "együttes biztonság" alkonya

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 háborúkat tiltó Kellog-paktum, amely mindkét nagyhatalomra ma is irányadó) szerint folytatott magatartás esetében érvényes, azaz nemzetközi jogellenes eljárás biztosítására nem vonatkozik, mint azt a világború után alakult új nemzetközi jogi szellemben létrejött biztonsági és kölcsönös segélynyújtási szerződések kivétel nélkül meghatározzák: hanem kifejezetten és minden korláto zá-i nélkül meg van benne állapítva a szerződő felek teljes diplomáciai és katonai egysége a nemzetközi politika alakulásának minden esetére. (A szerződés 3. cikke: „Ha a szerződést kötő felek kívánságaival és reménységeivel elleniében arra kerülne a sor, hogy a felek egyike más hatalommal vagy más hatalmakkal háborús bonyodalmukba keverednék, a másik szerződést kötő fél mint szövetségestárs azonnal ennek oldalára áll és ezt minden szárazföldi, tengeri és légi haderejével támogatja". A három említett nagyhatalom részéről a világháború utáni nemzetközi jogfejlődés irányával történt ez a teljes szembehelyezkedés, az államok együttes berendezéseinek a mellőzése és az ezen az úton elért sikerek az új kollektív nemzetközi szervez kedés megrendülését vonták maguk után. E nagyhatalmak nyomán a kisebb államoknak is egész sora vált meg a Népszövetségtől, az új rend letéteményesétől, mégpedig nemcsak a nagyhatalmak érdekkörébe tartozó államok, hanem olyan más államok is, amelyek az együttes biztonság népszövetségi hiányos védelmének a következményeit levonták. Ekép azután valóban nem marad más hátra a Népszövetség magára maradt főhatalmainak, minthogy ők is megszervezzék azt a szövetségi rendszert, amely a nemzetközi egyensúly mérlegének a három dinamikus nagyhatalom egységes fellépése által az egyik oldalra húzott ingáját középre billentve, annak játékában eléri azt a külpolitikai biztonságot, amelyet a legyengült kollektív rendszer nem volt képes fenntartani. Ezért iparkodnak a nyugati nagyhatalmak és a tengely politikájától szintén érintett más államok (Lengyelország, Törökország, a Szovjetunió) kapcsolataikat most a népszövetségi köteléken túlmenően megerősíteni, amely szövetségi tömörülést tengely részéről bekerítési politikának tekintenek. Célja szerint ez a „bekerítés" az egyensúlykeresést célzó szövetségi politikának formai jelentkezése csak annak folytán, hogy a tengely Európa derekát szeli át és így minden vele ellentétes szervezkedés az ő bekerítését jelenti épenúgy, mintahogy a komintern-paktum bekerítését jelentheti ilyen értelemben a Szovjetuniónak. Akár bekerítési politikának nevezzük azonban a legújabb jogalakulást, akár az egyensúlyra törekvő szövetségi politika megnyilvánulásának, annyi kétségtelen, hogy általa a párizs-környéki békeszerződésekben megalapozott és a világa háború utáni nemzetközi jogfejlődés másfél évtizedében tovább fejlesztett új szolidáris nemzetközi jogrend jelentősége és értéke teljesen illuzóriussá válik. Az ilyen alakulás a nemzetközi jogfejlődés azzal az irányával szemben, amely a XIX. századnak a nemzetközi összeműködést számos vonatkozásban megvalósító nagy nemzetközi kötelékeiben, a hágai békeegyezményeknek a nemzetközi viszályok intézményes megoldására irányuló törekvéseiben fokozatosan haladt eddig a teljes szervezetlenség állapotából az erősebb szervezettség felé és azt a Nemzetek Szövetségében bizonyos mértékig már el is érte, a világháború utáni nemzetközi jogalakulásban pedig sok tekintetben tovább is fejlesztette, vitán felül retrográd irányt mutat, azonban történelmi következetességgel jelentkező természetes szükségszerűség. Okát magának ez új rendszernek a hiányos megszervezésében, a népszövetségi kollektív eszme és szolidáris elv fogyatékos megvalósítá sában találja. A nemzetközi jogrend szempontjából kétségtelenül leghelyesebb azt az államközösségi rendszert ugyanis, hogy az államok egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletében közös elhatározással rendezzék nemzetközi kapcsolataikat, viszályaikat kizárólag békés úton intézzék el és a nemzetközi jogszabályokat és a közösség együttes elhatározásait híven végrehajtsák, a népszövetségi rendszer jelen alkotmányában csak bizonyos vonatkozásokban valósította meg a nemzetközi ikol lektív eszme és a szolidáris elv síkjában, egy részében azonban az állami individuális liberalizmus, a korlátlan cselekvési szabadság területén felejtette. Amíg a nemzetközi ellentétekre alkalmazza azt a tételt, hogy azok, amint szakadásra vezethetnek, nem a viszályban álló felek kizárólagos magánügyei és ezért azokat bizonyos nemzetközi szervek döntése alá kell bocsátani (népszövetségi egyességokmány 12—15. cikkei), a háborút vagy háborúval való fenyegetést meg épen olyan közös érdekű ügynek tekinti, amelybe a szervezet tagjai, akár közvetlenül érinti őket, akár nem, beleszólással bírnak (11. cikk), továbbmenően pedig a már kitört háború leküzdésére hasonlóképen közös elhatározású rendszabályokat, az ú. n. szankciókat írja elő (16. és 17. cikkek), addig a nemzetközi életviszonyok szükséges megváltoztatásának a módját lényegileg meghagyja az érdekelt államok szabad elhatározásában, anélkül, hogy arra a közösség együttes akaratának érdemi befolyása lehetne. A 19. cikk, amely a nemzetközi életviszonyok megváltoztatásának nemzetközi előkészítésére bizonyos lehetőségeket ad, minden határozatlansága és túlzottan óvatos fogalmazása mellett semmit sem változtat azon, a nemzetközi életviszonyoknak a régi (általános) nemzetközi jog szerint történő módosítási lehetőségen, hogy az életviszonyoknak minden megváltoztatását az érdekelt államok kölcsönös elhatározásából kell és lehet csak eszközölni. Ezzel a módozattal azután az együttes rend szervezete mondhatni teljesen berekeszti az útját a fennálló nemzetközi állapotok megváltoztatásának. Berekeszti azzal, hogy egyrészt a békés változtatás — miután ahoz az individuális elv fenntartása következtében 50 százalékban a szemköztes érdekelt állam akaratelhatározása szükséges — aligha kecsegtet eredménnyel (amint arra a Népszövetség majd két évtizedes gyakorlatában a 19. cikk alap ján még nem is vott példa), másrészt a háborús eszközökkel kikényszerített és a régi nemzetközi jogban kipróbált ősi útra az ezen a téren megvalósított kollektív eszme folyományaképen a „titkos" jelzés került, aminek áthágását még továbbmenően a kollektív elvből folyóan a Szövetség az ú. n. szankciós eljárással bünteti. A diszparitást a két fajta nemzetközi rendező elv szerint meghatározott eljárásmód között a nemzetközi életviszonyok és állapotok megváltoztatása hátrányára