Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 7. szám - Az "együttes biztonság" alkonya

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA együttes rendszerből. Sorozatos súlyos csapásokat mér azután erre az együttes rendszerre Neme/ország, amely a nemzeti szocializmus új rendszerében megizmosodva, sorozatos és egyre nagyobb sikereket hozó ú. n. befejezett tényekkel kényszeríti az együttes biztonság rendszerét a változások elismerésére, viagy legalább tűrésére, így ú. n. harmadik birodalommá alakulását (1933. január 30), néhány hónappal követően már visz szavonul a leszerelési konferenciától (1933. október 14-én) és bejelenti kilépését a Nemzetek Szövetségéből (1933. október 21-én), amely iránt a külpolitika minden vonatkozásban ellenszenves, majd ellenséges magatartást mutat. Az ettől kezdődően szédítő iramban folytatott fegyverkezésével magát technikailag mindenre felvértezve, szinte évenkint olyan lépésekkel lepi meg az együttes rendszert, amelyek — habár nagyrészben igazoltak és erkölcsileg sem kifogásolhatók — sérelmét jelentik a Népszövetség által védett alaki jognak és nagy megroppanásokkal rázzák meg az egész genfi rendszert. Ezeknek a befejezett tényeknek a sorát a fegyverkezési egyenjogúság egyoldalú kikiáltása nyitja meg (1933. március 16-án), amely által a versaillesi szerződésnek Németország katonai korlátozásaira vonatkozó rendelkezései válnak hatálytalanokká. Ennél tovább megy a következő esztendő, amely a rajnai övezet semlegesítésének egyoldalú megszüntetését és a locarnoi szerződés hatályának Németországra megszűnését hozza (1936. március 7-én). Még ugyanebben az esztendőben szintén egyoldalú elhatározással megszűnnek a versaillesi szerződésben a németországi viziutakra megállapított főhatalmi korlátozások (1936. november 14-én). Mindezek azonban még eltörpülő jelenségek az 1938. év eseményeihez képest, mert azok mindegyikében csak a Németországra vonatkozó versaillesi korlátozások megszüntetéséről volt szó, anélkül, hogy azok más államok státusát érintették volna. Ezeknek a korlátozásoknak a felszámolásával azonban a német birodalom nem érvén be, a befejezett tények bevált rendszerével más államokkal szemben fennálló törekvéseit valósítja meg. így katonai megszállással végrehajtja (1938. március 11—13-án) Ausztriának a versaillesi és a saint-germaini békeszerződések által Németországhoz tiltott csatlakozását, fenyegető katonai fellépésével pedig kikényszeríti Csehszlovákia németlakta területeinek a birodalomhoz csatolását (müncheni egyezmény 1938. szeptember 29.). Mindkét lépését az ú. n. népi elvnek felhívásával és erkölcsi támogatásával hajtja végre, ami a népi önrendelkezésnek a nyugati demokráciákban élvezett tisztelete folytán ez államok közvéleményében támadt ellenállást sikerrel fékezi. Ugyanez mondható még a Memel-vidéknek a birodalomhoz visszacsatolásáról (1939. március 22-én), amely szintén a népi elvnek megfelelően, sőt Litvániával való előzetes megegyezés alapján történt. Ám a maradék Cseh-Szlovákiának Szlovákia függetlenítése által fennmaradó részét illető német lépés, amely már nem a népi elv szerint, hanem annak ellenére történik és Cseh-Morvaországok német főhatalom alá vetésére vezet (1939. március 15-én) már semmiképen sem egyezvén az együttes biztonsági rend államainak véleményével, de annak ellenére mégis keresztülvitetvén, erre a rendszerre döntő csapást mér. Ebben a rendszeriben egybefoglalt államok előtt bizonyossá válik, hogy ez a rendszer nem képes jelen formájában az egyes nagyhatalmak túlságos nyomása ellen a kisebb államoknak védelmet és biztonságot nyújtani és ezért megindul ez államok részéről az együttes rendszer elhagyása és a biztonság megóvására új utak keresése. Az új utat a húszas években sokat kifogásolt és elvileg sem aggálytalan hatalmi egyensúly rendszere látszik újból szolgáltatni, amely nem az összes államok egységes megszervezésével, hanem körülbelül egyenlő erőket mutató hatalmi csoportok szövetségi összefogásával és a szembeállított erők egyensúlyi játékával kívánja a nemzetközi élet biztosítékait megteremteni. Az alakulásnak ezt az irányát határozza meg az a körülmény is, hogy külpolitikai törkvéseit az együttes biztonsági rendszerrel szemben végrehajtó három nagyhatalom ennek a hatalmi egyensúlvi rendszernek egyik serpenyőjét már régebben megszállta, sőt épen ez együttes összefogásának volt a következménye, hogy egyrészt Németország a fentemlített lépéseit, másrészt Japán és Olaszország újabb törekvéseit (Kínának teljesen japán érdekkörbe állítását az 1937-ben újrakezdett japán katonai eljárásokkal, illetve Albánia megszállását 1939 áprilisában) akadálytalanul, illetve az érdekelt egyéb nagyhatalmak tényleges ellenállása nélkül végrehajtatta. Ennek a háromhatalmi szövetségnek az alapjait az 1935. év őszén az olaszabesszin háború során kialakított német-olasz együttműködés vetette meg, amely az azonos világnézeti felfogás által is támogatva, mind erősebbé válik olyannyira, hogy Mussolini 1936. november 11-i beszédének meghatározása szerint kialakul belőle a berlini—római tengely, amely erős szervezettsége és a részes államok katonai felkészültsége folytán Európa döntő tényezőjévé válik. Ezzel párhuzamosan a bolsevizmus világnézete és nemzetközi politikai céljai ellen tanúsított ellenállás, de nem utolsósorban a bolsevizmus hazája: a Szovjetunió terhére táplált igények Németországot és Japánt 1936. november 25-én az ú. n. antikomintern-paktumban egyesítik, amelyben a berlin—róma-i tengely teljes megszilárdulásával Németország európai szövetségesét: Olaszországot is bekapcsolja (1937. november 6-án). így kovácsolódik össze a három ú. n. dinamikus, tehát a szükségleteik miatt változásokat követelő nagyhatalom háromhatalmi marad, amelybe rövidesen: Magyarországot és Mandzsukuót is bevonják (1939 február 24-én). Ez a szövetség ugyan ebben a formájában csak részleges, mert forma tárgya csak a nemzetközi bolsevizmus elleni küzdelem, de az érdekek azonossága a benne összefoglalt nagyha talmakat teljesebb együttműködésre szorítja. így jön létre 1939. május 22-én a német-olasz barátsági és szövetségi szerződés, amely a nemzetközi lehetőségek minden esetére és a világháború után szokásos minden fenntartás és jogi megszorítás nélkül teljes egységbe kovácsolja a két nagyhatalom külpolitikáját. Ebben a szerződésben nincsen szó a megtámadás, vagy épen a nem provokált megtámadás esetében beálló segélynyújtásról, tehát a kölcsönös védelem esetéről, sem arról, hogy ez a kölcsönös támogatás csak az új nemzetközi szigoiúbb egyetemes jogszabályok (ha nem is a Népszövetség, amelyből mindkét állam már kilépett, hanem a nemzeti politika céljából indított