Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 3. szám - A nemzetközi helyzet és a magyar kérdés

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 A nemzetközi helyzet és a magyar kérdés Irta: gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter 1938. március 10. A közelmúlt hetek még a megszokottnál is gazdagabbak voltak külpolitikai eseményekben: a német-osztrák viszonyt újonnan szabályozó berchtesgadeni egyezmény, Hitler vezér és kancellár február 20.—i nagy beszéde, az Eden angol külügyi államtitkár drámai részletekben bővelkedő lemondásával kapcsolatos események és a francia kamarának ezeket követő és velük összefüggő nagyméretű külügyi vitája mind egy-egy újabb állomást jelentenek a nemzetközi helyzet fejlődésében. És bár első pillantásra úgy tűnnek fel ezek az események, mintha csak azon államokat érintenék melyek azoknak főszereplői, a világpolitikai vonatkozások kapcsolatai következtében valóságban az egész világot, legelsőisorban azonban Európát és azon belül nem a legkisebb mértékben hazánkat is közelről érintik, mely ezen földrésznek annyira érzékeny pontján fekszik, hogy mondhatnók a szeizmográf tűjének pontosságával reagál minden európai nemzetközi politikai eseményre. Minket legközelebbről természetesen a németosztrák viszonyban beállt változás érdekel, nemcsak azért, mivel két olyan hatalom közötti kapcsolatok nyertek Berchtesgadenben rendezést, mely hatalmak földrajzilag is legközelebb feküsznek hozzánk és melyek mindegyikéhez régi és kipróbált baráti szálak fűznek, hanem azért is, mert eltekintve az évszázados sorsközösségtől, mely Ausztriához fűzött, ezen szomszédunk nemzetközi helyzete és állami életének fejlődése a világháború utáni időkben is igen sok hasonlóságot mutat fel hazánkéval. Mi, akik egyforma meleg barátsággal viseltetünk úgy Ausztria, mint a Német Birodalom iránt, a legüszintébb örömmel vehetünk tudomást a két ország közötti viszonynak a teljes kölcsönös megértés alapján való rendezéséről, feltéve természetesen, hogy a megegyezés mindkét részről teljesen őszinte és minden hátsó gondolattól mentes. Mint kifejezetten békés politikai fejlődés hívei, megnyugvással üdvözölhetjük ezen eseményt, mely egy veszedelmessé válható helyzetet van hivatva az érdekelteket kielégítő módon tisztázni. Ugyancsak a békés fejlődés előmozdítására alkalmasnak ítélhetjük Hitler kancellár február 20.-1 beszédének alaphangját is, ha azt tárgyilagos jóakarattal bíráljuk, dacára annak, hogy, vagy talán éppen azért, mert olyan nyomatékkal hangsúlyozza a Harmadik Birodalom erejét ugyanakkor, mikor annak békés szándékairól biztosít. Nemzetközi viszonylatban ugyanis gyakran éppen a gyengeségi momentum rejt magában háborús veszélyeket. Feltehető egyébként, hogy a német politika további vooalvezetése elsősorban attól fog függeni, hogy a nyugati hatalmak egyáltalában, és ha igen, milyen mértékben, lesznek hajlandók a volt német gyarmatok visszaadásának kérdésében a Német Bú odalom kívánságait teljesíteni. Ezen kérdésnek a német álláspontnak megfelelő rendezése a legközelebbről érint minket, magyarokat is, mivel, ha a német túlnépesedés nem talál mentől előbb elhelyezkedést gyarmati területeken, akkor az általa előidézett belső feszültség pusztán sztatikái erejénél fogva is mind erősebb nyomást fog kifejteni szomszédaira, még pedig ugyancsak általánosan érvényes természeti törvény alapján, elsősorban a legkisebb ellennyomás irányában, vagyis a Birodalom keleti szomszédai felé. Ezen nyomás hatáskörébe kellene tehát előbb-utóbb kerülnie Magyarországnak is, amit jövőnk biztonsága érdekében sohasem szabad szem elől tévesztenünk. Megnyugvással vehetünk tudomást a londoni eseményekről is, melyeknek jelentősége lényegileg abban csúcsosodik ki, hogy Eden külügyi államtitkár lemondása következtében egy személyi akadálya szűnt meg azon békés megoldásokat kereső brit politikának, melyet az angol kabinet, magát Edent is beleértve, régen az egyedüli helyesnek ismert fel, melynek erélyes folytatását azonban nem kis mértékben gátolták az eltávozott külügyi államtitkár elméleti meggondolással és elvi kötöttségei. Jellegzetes az angol közvélemény józanságára és tárgyilagos ítélőképességére nézve az a körülmény', hogy bár Eden személyes népszerűsége hivatalból való távozása után sem szenvedett csorbát, sőt talán még inkább növekedett is, ugyanazon közvélemény óriási többségében mégis helyesli Neville Chamberlain miniszterelnök elhatározását, hogy a békés politika folytatásának érdekében ezen munkatársától megvált. Aligha tévedünk, ha azt sejtjük, hogy az angol miniszterelnöknek ez az elhatározása elsősorban a távolkeleti helyzet által indokolt meggondolások alapján érlelődött meg. A keletázsiai brit érdekeket mind erősebben veszélyeztető japán imperializmus nyomására való tekintettel a Brit Birodalomnak mozgási szabadságra van szüksége, mely felett nem rendelkezhetik mindaddig, míg a zavaros európai helyzetet, — legalábbis amennyiben az őt magát közelebbről érinti, — nem tisztázta. Ennek szükségét érzi az angol közvélemény és ezért támogatja nagy többségében Chamberlain miniszterelnök politikáját. Ami az angol közvéleményt némileg felizgatta, az nem is annyira Eden távozásának ténye, mint inkább azon véletlen körülmény volt, hogy ezen lemondás időben összeesett Hitler német kancellár beszédével, melyben élesen támadta a brit külügyi államtitkár politikáját. így a látszat összefüggésbe hozhatta a két eseményt, ami érthető módon sértette az angol közvélemény önérzetét. A londoni eseményekkel kapcsolatos nagy külpolitikai vita a francia kamarában lényegeben a kormánytöbbséget alkotó népi front szélsőbaloldali (kommunista) és mérsékeltebb irányzatokat képviselő egyéb pártjai közötti erőpróba jellegevei bírt. Minthogy már a dolog természeténél fogva is eleve lehetetlen volt feltételezni, hogy a francia kamarának bármilyen állásfoglalása megváltoztathatná az angol politika irányát, a szélsőbaloldal által ezen az alapon indított támadásoknak nyilvánvalóan nem is lehetett más célja, mint a francia kormányt rábírni arra, hogy ezen nyomás hatása alatt teljesen Szovjetoroszország karjaiba vesse magát. Szerencse, hogy mint oly gyakran, most is felülkerekedett a kritikus pillanatban a francia nép