Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 12. szám - A finnek és többi rokonaink

14 MAGYAR KÜLPOLITIKA ^A finnek és többi rokonaink Irta: dr. vitéz Nagy Iván Hányszor hallhatjuk: árvák és elhagyottak, egyedülvalók vagyunk mi magyarok itt Európa közepén. Társtalanul és rokontalanul élünk ezen az utolsó szteppe-földön, ahová ezer esztendő elölt messzi Kelet felől őseink megérkeztek. Mint Ady dalolta: sem rokona, sem barátja, sem ismerőse . . nincs itt népünknek. Ezer éven át mindig magunk verekedtünk hol tatárral, hol törökkel, hol a dél; vagy nyugati végeken élő szomszédainkkal. Széchenyi is így sóhajtott fel ebben a nagy történelmi magánosságunkban: „Egyedül vagyunk . . ." Hát igen. Egyedül vagyunk és nem is olyan sokan itt a Duna-Tisza mentén, de a Kárpátok egész alján és szétszórva mind az öt világrész valamennyi táján mégis elegen: tizenhárommiliiőnyian! Tudjátok-e, testvérek, hogy ez a szám nem is olyan kevés, és a népünk így mindnyájunkat összevéve nem is olyan kicsiny. Az európai népek sorában mindjárt a nagyhatalmak után következik: a nyolcadik vagyunk a nagy népi sorban. Többen vagyunk, mint a hollandok, a svédek, a dánok a norvégek, a finnek, az észtek, lettek, litvánok, többen, mint a svájciak, a bolgárok, a görögök, sőt többen vagyunk, — még pedig jóval — mint akár a csehek, vagy a szerbek is. íme, ha így jól körülnézünk, nem is vagyunk hát olyan kevesen. F.n még többen is lehetnénk. Mátyás király idejében Magyarországnak annyi lakosa volt, mint az ak. kori Franciaországnak vagy Angliának. És azoknak ma negyvenmilliónyi a népük! Ha nem jöttek volna ránk a török dúlások kegyetlenül pusztító évtizedei, ma mi is ott tarthatnánk: pompás magyar fajtánk negyvenmilliós tengerének hullám.,: már régen átömlöttek volna az egykori határokon, miután már előbb csordultig megtöltötték volna a kárpáti medence minden talpalatnyi zugát. Trianon felé Mohácstól indult el a magyar tragédia kálváriás útja. Julián barát vagy 700 esztendővel ezelőtt még megkísérelte, hogy a messzi ázsiai síkságokon — mert minden „ázsiai" volt akkor a középkorban, ami túl volt a Dnyeszter zöldes hullámain, — megkeresse és segítségünkre, szaporításunkra hívja a legendás hírű Magna Hungária, Nagymagyarország ősi magyarjait. De csak a hírüket hozhatta már meg, hogy valóban ott élnek, dolgoznak, szeretnek és küzdenek a messzi századokban lemaradt testvérek valahol a Volga, meg az Ural táján. Julián, meghozván a hírt, lehunyta fáradt szemét, a tatárhordák pedig felkoncolták vagy szétszórták az útjukba eső törzseket, s akik még megmaradhattak a nagy sárga vihar eget-földet rengető elzúgása után, felőrlődtek, felszívódtak, elnyelte talán őket Ázsia-anyánk sötét öle, ahonnét annyi nép fakadt, amelyben annyi nép tűnt el ismét nyomtalanul. Ki tudja, tán a Baskir-föld a miénkkel sokban csodálatosan hasonlatos életformákkal gazdag vidéke lett temetője, vagy újra való bölcsője ennek a messzi-magyarságnak, akiket r>edig Béla király úgy szeretett volna még magához ölelni, hogy megerősítse népét a fenyegetően ide ködlött dzsingiszkháni veszedelemmel szemben. Az ismeretlenben eltűnt testvért azóta sem igen kerestük, redig ki tudja, mit rejt a messzi orosz puszták, az uráli rengetegek titOKzatos melye.-' . . . Századokkal kesoDD aztán mégis csak kikerültünk cbboi a szörnyű nagv maganossagból. na nem is taialtuk meg az elszakadt kisebbik, testvérünket, de megtaláltuk legaiabb ebben a végtelen egyeduivalósagunkban a — rokonainkat. Jfuiztazó, napbanezo, lobogoüajú, lóhátra termett magun.< bizony először ninni sem akartuk: mert a negyezeréves távolságból váratlanul előkerült rokonokra ott bukkantunk rá, a Keleti-tenger két partján, sziklás, iuomiban, a csillogó vizű ezer tótól ragyogó, tenyokkei zoidelo, nyirtáktól aranvló messzi iunnorszagoan, meg a lankás domboldalakon virágzó reteken, sima tóvenyű tengerparton meghúzóüó, meg nálunknál is kisebb nepu drá^a hugnuk földjén, a bajos bsztországban. IN egyezer esztendővel ezeiott együtt vadásztunk, halasztunk a Volga, a Káraa es a Pecsora partján húzódó óriási rengetegekben; egy volt a nyelvünk, e"-•'•'ormán zubogott a ver a szívünk ben, dolgos méheuik mindnyájunknak szedtek a mézet a tulipiros tűzszínű virágokról, vadászaink egyformán lőtték ki nyilaikat, ugyanolyan varsával fogták az eleven halat, amely ott úszkált a víz alatt, harmadfű lovaink ott ficánkoltak és hemperegtek a tisztások smaragd gyepén. Vér—veri, szív —szűd, méh—mehi, méz—mezi, tulipiros—tűzpiros, kéz—kezi, nyíl—nuoli, hal—kala, víz—vezi, eleven—ileven, ló—lu közös ősi nyelvünk megmaradt szókincsének egynéhány letagadhatatlan bizonyítéka. S megindult a nagy tudományos küzdelem: török vagy finn-ugor eredetű nép vagyunk-e? S míg minálunk foiyt a tudósok közt az éies vitatkozás s a közvélemény nagy része inkább odaállt talán a dicsőségesebbnek látszó török fajtákkal való rokonságot hirdetők mellé, addig fent, Északon, Kalevala és Kalevipoeg világhírűvé nemesedett csodás époszainak országaiban a maguk ugyancsak nagy egyedülvalóságában, amely évezredes küzdelemre szorította őket is, orosszal, svéddel, dánnal, némettel, kinyíltak a hófúvásos télben is meleg vérrel zubogó szivek és fellángoló szeretettel siettek a történelem nagy vargabetűjével messze délre szakadt nagyobbik rokon — a magyarság üdvözlésére. Mert bizony mondom, megható azt érezni, amikor innét, a kalászt érlelő délibábos alföldi rónaságról felvetődik az ember a Balti-tenger partján élő, hidegnek és hűvösnek hitt finn és észt rokonainkhoz. Micsoda szeretettel, melegséggel és túláradó érzelmekkel fogadják az ősi rokont, azt itthon elképzelni alig tudjuk. Egymás nyelvét nem értjük meg már, de a szemek csillogása, a kezek lüktető vérű szorítása, s a kinyíló szívű keblek dobogása szebben beszél, minden felsikoltó örömszónál. Egyik költőjük, Larin Kyösti, így dalol rólunk: Óh, büszke, hősi Magyarország! Határid ádáz martalóchad Tiporja most, de feltűzöd még A Kárpátokra lobogódat . . . Nem lehet szolgák földje soha A magyarok nemes, ősi hona! De nemcsak az elefántcsonttornyokban élő íróikban, hanem a legszélesebb népi rétegekben is benne erősödik a rokonság tudata. A finnek kez-