Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 12. szám - Német-francia megegyezés

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA Német—francia megegyezés A müncheni értekezleten egy szellem árnya tűnt cl örökre a francia külpolitikából. Több, mint háromszáz esztendeje, hogy a nagy bíboros, Riehelieu szelleme diktálja Franciaország külpolitikáját, melynek főiránya a bíboros életében épp úgy, mint halála után, a Középeurópa-ellenesség volt. Azt is mondhatnók, Franciaországnak több, mint háromszáz évig Richelieu volt a külügyminisztere s az államférfiak, hadvezérek és hősök, akik azóta Franciaország élén állottak, csak Richelieu biboros parancsait hajtották végre. Richelieu Franciaország központosításával kerekedett Középeurópa fölé s e központosítás erőtartalékából merítette a francia politika fölényét egészen a müncheni értekezletig. A francia politikának két elhatározó diadala a vesztfáliai béke 1648-ban, mely — Németország sivataggá tétele után — helyi jelentőségű hatalommá csökkentette a Habsburg-házat, és a másik a világháború végezte 1918-ban, mikor ugyancsak lesújtotta Németországot és a semmivel tette egyenlővé a Habsburg-ház hatalmát. E győzelem után nemcsak Franciaország, hanem még kis szövetségesei is, mindenhatónak képzelték magukat. Richelieu kései utódai, Clémenceau, Poincaré és Barthou, lángoltak ú Középeurópa elleni dühtől és úgy látszott, fel tudják építeni a várgyűrűt — katonai szövetségekkel — a fegyvertől eltiltott Középeurópa körül. Azt az erőt azonban, melyet a biboros Franciaországnak a központosítással ajándékozott, Németország is megtalálta, ugyancsak a központosításban. Birodalmak központosításánál — mint a kristály születésénél — óriási erő szabadul és századokon át érezteti hatását. Mikor Németország elvégezte tulajdon egységesítését, véget vetett a francia politika főuraimának. Olyan erős lett, mint valamikor Franciaország s mint valamikor Franciaországot, most őt illeti a vezérszerep. Németország központosításával a régi francia politika régi hagyománya kiégett és meddővé vált. Többé nem folytatható. A régi francia politika megszűnte, az új német-francia barátsági nyilatkozat nélkül is, Középeurópa nyugalmának legfőbb biztosítéka. Elhalványultak, formai megsemmisítés nélkül is, Franciaország katonai szerződései. Az is, melyet az immár csak névben élő kisantanttal, és az is, melyet Szovjetoroszországgal kötött. Ma Középeurópa a kontinensnek nemcsak földrajzilag, hanem nemzetközi politikai értelemben is gerince, meg nem támadható és törhetetlen hegyvonulata. Ma Európának csak középeurópai politikája lehet, épp úgy, mint ahogy azelőtt csak francia politikája lehetett. Ez a politika Franciaországot Nyugatra utalja, a tengerre és Anglia felé tereli. Középeurópa pedig, az amerikai Monroe-elvhez hasonlóan, a középeurópai elv szerint, a kÖzépeurópaiké. Franciaországnak, miután határai biztosítottak Németország felé, valóban nincs oka, hogy fáradságos, költséges és hiábavaló szövetségi rendszert tartson fenn Keleteurópában Középeurópa ellen. Az a rettegés, mely Caesar Galliájában kezdődött a Rajnántúli népek ellen, most szűnhetett meg igazán a franciák szivében. Németország örökösnek és megváltozhatatlannak tekinti nyugati határait. Nincs oka, hogy mégjftámadjia, pusztítsa a föld egyik legnemesebb népét. És Franciaországnak sincs oka, hogy rettegjen attól a néptől, melynek újjászületésétől földrészünk új erőre kapott. Közkeletű kifejezés szerint Franciaország és Németország hátat fordítanak egymásnak, vagyis mindegyik másutt találja meg életérdekeit. Ez a kép találóan jellemzi azt, hogy a két állam érdekei nem keresztezik egymást, nem ütköznek össze. De nem fejezi ki azt, hogy gazdasági és szellemi körülményeik egymásra utalják a hosszú határsávval összeforrott két államot. A francia vas, a német szén keresik egymást. A francia szellem megtermékenyítette a német szellemet, és a német szellem, a német zene, bölcsészet, tudomány befogadásra talált a franciáknál. A Gondviselés nem alkotott a két nemzet közé áthághatatlan határokat, mintegy mutatva, hogy közeledniök kell egymáshoz. Ez a közeledés szinte automatikus lesz. A Richelieu-i politika vesztével áthangolódik egész Európa érzülete. Azok a politikusok, és azok a publicisták, akik még mindig Középeurópa ostorának szerepét játszották, bármilyen szavuk és tekintélyük volt mostanáig, szárazra került halakként fognak vergődni, elvesztvén éltető elemüket, a francia hegemoniájú politikát. Azok a politikusok pedig, akik megértették, hogy a jövendő politikáját nem Franciaország vezeti, hogy ma Középeurópa nem lehet hatalmi vadászterület, melynek egyes országai űzött vad.tk, a többiek pedig hajszolt és hajszoló kopók, — akik belátták, hogy egy új, mondhatnók szárazföldi, nagy politika íve kezd boltosulni fölénk, — azok a politikusok, mint Chamberlain és Daladier, népük kedvencei. Ezek a politikusok a siker politikusai. Az igazság, a dolgok természetéből folyó történeti logika segíti őket. Ezek, ráeszmélve a régi, kiégett politika terméketlenségére, megtalálják népükben a megújulás erőforrásait, mint ahogy Daladier politikája máris megtalálta igazolását a Középeurópaellenes nemzetközi erők felidézte munkamegtagadás letörésében. Különös, hogy ez a munkamegtagadás, tehát Franciaország erőinek rombolása, volt a Richelieu-i politika utolsó vonaglása. A francia politika nem lett kisebb azzal, hogy valódi utait megtalálta és nem kénytelen egy mesterséges, terméketlen politika hókuszpókuszait folytatni. Franciaország meg akar szabadulni egy régi, kiszáradt, céltalanná vált politika terhétől. Amíg ezt a terhet cipelte, belső meghasonlás rázta. Államférfiai nem tudták az ország belső erőit megújítani, míg külpolitikájában hasztalan pocsékolták Franciaország energiáit.