Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 1. szám - A béke hálózata

MAGYAR KÜLPOLITIKA A S1AGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XIX. ÉVFOLYAM, 1. S Z. BUDAPEST 1 9 3 8 A béke hálózata A világpolitikának a békekötések óta kétféle irányzata volt. Az egyik — és ez látszott uralkodónak — a francia irányzat, mely a Népszövetséggel és katonai szövetségekkel igyekezett úrrá lenni minden nemzet fölött. A francia szövetségi irányzat roppant fölénynyel, tekintéllyel lépett föl, szinte halhatatlannak és egyedül lehetségesnek érezve magát és ezt a tekintélyét minden vele egy úton haladó államra kisugározta. Még az erejében, kultúrájában és belső viszonyaiban legrendezetlenebb állam is, mely e szövetségi irányzathoz tartozott, gúny ós gőg hangján beszélhetett és bánhatott azzal az állammal, mely lett légyen bármily fontos szerepe az európai kultúrában, nem tartozott e szövetséghez, hanem annak csak túlhatalmát és ostorát érezhette. Minden más világpolitikai irányzat tehetetlennek, élve eltemetett gyermek sírásához hasonlónak látszott a francia merev szövetségi politika ellenében. Vájjon termékeny, fejlődést hozó volt ez a politika? Nem. Mind az a szövetség, melyet a francia vezetés alatt álló politika létrehozott, meglazult, elszáradt, vagy tényleges teherré és hátránnyá változott. A Népszövetség, mely a békeszerződéseket lett volna hivatva örökéletűvé tenni, ma — talán — csak arra jó, hogy régi kölcsönpénzeiről jelentéseket adjon ki és erkölcsi tekintélyét a fehér rabszolgaság és a fehér méreg ellen való küzdelemmel úgy, ahogy fenntartsa. Ma már nincs politikus, aki hinne a Népszövetség politikai erejében és használhatóságában. Ez az intézmény ma már meddő emléke egy elmúlt győzelemnek és egy meddő politikának. A francia politika, mely a világháborúban szövetségekben találta meg védelmét, a háború után is szövetségeket alkotott. Mesterműve volt a kisantant megteremtése, mely sokáig szövetségi hálójának keleti végvára és sok esetben politikájának hangadója volt. Azonban épp úgy, mint a Népszövetség, ez a müve sem mozdította elő Európa békéjét. A kisantant, úgy, amint volt, fenyegető veszedelemként, vérbíróként állt Középeurópa népei közepette, komor láthatárán inség, éhség, háború és halál apokaliptikus lovasainak ijesztő körvonalaival. Ugyanilyen veszedelmet sejtetett a francia orosz szerződés, melynek kárát és terhét ma már a francia közvélemény is érzi és elítéli. A francia szövetségi politika nagyszabású előkészület volt a háborúra, mely nem csupán e szövetségi politika ellenzőit, hanem magát Európát volt megsemmisítendő. Különös, hogy a világpolitika napnyugati bölcsei mily nehezen és húzódozva látták be módszereik kegyetlenségét és tehetetlenségét. Mily mohó volt bennük az uralom vágya, mint szerepeltek Isten büntető ostorának szerepében. A rajnai megszállástól a népszövetségi olaszellenes szankciókig egyre forrott haragúk mérge. És az eredmény? A megalázott Németország büszke felemelkedése, Olaszországnak területben, rangban, tekintélyben szinte káprázatos gyarapodása, — a kisantant tartó gerendáinak meglazulása, a francia-orosz szövetség teljes elértéktelenedése, a Népszövetség teljes elhaványulása. Ez ama politika sikere, melyet győzelem, fegyverek, szövetségek és százados hagyományok támogattak. Európa sorsa kibogozhatatlan bonyodalom lett volna egy eljövendő háború eljöveteléig, ha a szövetségi politika sivársága mellett nem sarjad teremtő gondolat ott, ahol a nagypolitika nemcsak régi, hanem a franciákénál sokkal régibb — és bölcseb hagyományokból táplálkozik. Az új európai politika születési helye Róma. Franciaország nagypolitikája tulajdonképpen mindig központosító, Richelieu-i jellegű, szárazföldi és helyi, tehát kegyetlenségekkel és szigorral teli politika volt. Alapjában véve nem más, mint az adópolitika szigorú és hajlíthatatlan politikája, közigazgatási és pénzügyi természetű. Harsány példája ennek a rajnai megszállás, mely a belföldi adóbehajtások módszereit nemzetközi vonatkozásban alkalmazni akarta. A francia központosítás elfelejtette, hogy az otthoni politika szuverénebb, mint a nemzetközi. Otthon minden erő, mely a központ ellen feltámad, ellenőrizhető, büntethető és zár alá tehető. A belső politika kinyilatkoztatásszerű parancsait otthon kell hagynia még a leghatalmasabb államnak is, mihelyt a nemzetközi politika terére lép. A római nemzetközi politikának nincsenek rövidlátásból fakadó hibái. Ama nagylelkű római birodalmi nagypolitika szellemi folytatása, mely a nyert háború után sohasem követelt többet a vesztes féltől, mint amenynyire a háború előtt igényt tartott. Ebben nemcsak nemzetközi erkölcse, hanem szigorú, a makacssággal soha össze nem téveszthető logikája is támogatta. „