Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 9. szám - Magyarok a Felvidéken

MAGYAR KÜLPOLITIKA 11 Magyarok a Felvidéken írta: Dr. Nagy Iván. A világtörténelmi jelentőségű müncheni megállapodások alapján minden reményünk megvan arra nézve, hogy a felvidéki problémakomplexumot ugyanolyan módon sikerül megoldásra vinni, mint ahogy az a szudétanémet kérdés rendezésénél történt, vagyis: a magyarok által többségben lakott területeket népszavazás nélkül kapjuk viszsza, viszont a másik két nagy nemzetiségnek, illetve népnek, a szlovákoknak és ruténoknak, biztosítják az önrendelkezési jogot. Mindannyiunkat érdekelhet tehát, hogy melyek azok a jelenlegi északi határunkhoz tapadó területek, amelyeket magyar népi többségük alapján visszakaphatunk. A cseh impérium alá került egykori magyarországi területeken három népszámlálás adatait van módunkban összehasonlítani, mégpedig: az 1910. évi magyar és az 1921. és 1930-ik évi cseh népszámlálás adatait, annak megjegyzésével, hogy 1919ben a békekonferencia elé terjesztett cseh emlékiratok hazug beállításainak igazolhatása céljából az elszakított Felvidéken egy előzetes „népösszeírást" is tartottak, amelynek adatai azonban a tudományos felvételnek s feldolgozásnak minden kritériumát nélkülözik. A három népszámlálás végső eredményei a következők: 1910 1921 1930 Szlovenszkó 893.586 648.241 592.337 Ruszinszkó 176.294 105.723 109.472 Összesen: 1.069.880 753.964 701.809 A cseh adatok szerint tehát a magyarság 1910 —1930-ig 368.071 fővel csökkent, még pedig Szlovenszkóban 301.249, a Ruténföldön pedig 66.822 lélekkel. A magyarság számának ezt a közel 400.000 fővel való csökkenését a cseh statisztikai hivatal annakidején elsősorban azzal igyekezett megokolni, hogy nagyszámú magyar, különösen közalkalmazott, hagyta el a megszállott területet. Az Országos Menekültügyi Hivatal jelentése szerint a menekültek száma az első népszámlálásig az egész Felvidékről a következő volt: 1918 .... 12.373 1919 .... 57.783 1920 . . . . 31.606 1921 (II. 15-ig) . 215 (az e^ész évben 1722) 101.977 Valóban el kell ismernünk, hogy a Károlyikormány elhibázott politikája következtében, a magyar köztisztviselők és közalkalmazottak ezrei nem téve le a hatalom új urainak a hűségesküt, bírák, katonatisztek, tanárok, postások, vasutasok stb. — hagyták ott hivatalukat, városaikat, szülőföldjüket. Helyükbe viszont a bírói székbe, a vasúti pénztárakhoz és a mozdonyokra, a tanári katedrákra, a távírógépek mellé és a hivatali szobákba Prága öntötte a cseh hivatalnok-sereget, amely elárasztott minden pozíciót. A magyarok egymásután hagyták ott az ősi földet, a csehek viszont nemcsak rátermettség, de igen sokszor törvényes képzettség nélkül is érkeztek a megüresedett állásokba. Hosszú éveken keresztül folyt ez az egészségtelen vérátömlesztés a Felvidék kulturális és gazdasági életét tápláló ősi magyar érrendszerbe. A magyarság lélekszámának a statisztika rubrikáiban való lecsökkenésének másik oka a felvidéki zsidóságnak a statisztikában való változott szerepe. A magyar népszámlálások idején valamely nemzetiséghez való tartozást az anyanyelv bevallása alapján állapították meg. Ennek folytán 1910-ben 106.502 izraelita vallású egyén vallotta magát magyar anyanyelvűnek a Szdovenszkóban, a Ruténföldön pedig 36.236. A cseh népszámlálási kormányutasítás ugyancsak az anyanyelv alapján kívánja ugyan megállapítani a nemzetiséghez való tartozást, azonban 21-ik paragrafusában úgy intézkedik, hogy „ennek ellenére az izraeliták magukat a zsidó nemzetiséghez tartozandónak vallhatják". Ennek volt aztán a következménye, hogy 94.294 olyan izraelita vallású egykori honfitársunk vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, aki még tíz évvel azelőtt magyarnak vallotta magát. A menekültek után ez a tömeg volt a magyarságnak második százezres vesztesége. Persze, meg vagyunk győződve, hogy ez a veszteség csak a statisztikában ért bennünket, mert rövid idő múlva, amikor újból magyar zászló fog lengeni a felvidéki városok tornyán, ez az egész tömeg újból oda fog sorakozni a magyarság mellé. A magyarság létszámának további csökkenését a legkülönbözőbb trükkökkel és népszámlálási praktikákkal érték el; először alig neveztek ki magyar, vagy magyarul tudó számlálási biztosokat, a felvidéki Magyar Pártot elütötték a propaganda lehetőségétől, amennyiben lefoglalták azokat a röpirataikat, amelyekben a népszámlálás alatti magatartásról kívánta felvilágosítani választóit; a kerületi főnökök sok helyütt megállapították, hogy hány százaléknak szabad lenni a magyarságnak, így pl. Kolta községben 10%-ban maximálták; görögkatolikus vallásúakat és cigányokat nem engedték a magyar anyanyelvűek közé számolni; a cseh agitátorok megfenyegették pl. a Garam-völgyi magyar gazdákat, hogy felemelik az adóját annak, aki magyarnak vallja magát; a számlálóbiztosok az anyanyelvre vonatkozó rovatot csak ceruzával töltötték ki, úgy, hogy a hivatalban utólag ki lehetett javítani a bejegyzést; akinek szláv vagy német hangzású neve volt, azt odasorolták még akkor is, ha egy szót sem tudott szlovákul; Losonc városában egész utcákat, amelyben magyarok laktak, egyszerűen kihagytak az összeírásból. így állt elő az az eredmény, amelyet a fenti táblázat mutat. Ennek a cseh népszámlálási adatsornak teljesen hamis alapokon való nyugvását igazolja még az is, hogy időközben, az elmúlt 20 év alatt, a népesség a maga természetes szaporodása útján is kellett, hogy növekedjék; tehát annak ellenére, hogy 20 év alatt az ott maradt magyar népesség lélekszá-