Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 7. szám - A külföldi magyarság jövendője

MAGYAR KÜLPOLITIKA 13 A külföldi magyarság jövendője Irla: Dr. vitéz Nagy Iván Egy mondattal így lehetne összefoglalni kötelességeinket és feladatainkat, amit itthoniévök és a határon túl élők egyetemesen kell, hogy teljesítsünk: „Maradj mindig, mindenütt magyar!11 De ehhez az is kell, hogy a népek nagy országútján hazulról elkerült magyarok mindig és mindenütt érezhessék, hogy soha és sehol sínesének egyedül, elhagyottan, társtalanul. Kell, hogy tudják szerves kapcsolatukat az el nem téphető nemzeti közösséggel, amely ha távol is van tőlük, időben és térben talán 1000 kilométerek vagy esztendők messzeségében, olyan erőt képvisel, hogy a legmesszíbb és legegyedülvalóbb tagjának is mindenkor és mindenben segítségére tud lenni. Sokat hangoztatott az a kívánság, hogy külképviseleti hatóságainknak, különösen konzulátusainak több odaadással kellene a kivándoroltak ügyeivel foglalkoznia. Hisszük, hogy hovatovább nem kell már ilyen irányban felszólalni, mert különösen a diplomáciai és konzuli testületünknek fiatalabb tagjai a formalizmusok és a bürokrácia kereteiből kilépve, magyar szívvel és lélekkel jobban magukévá teszik ezeknek az elvetélésrc ítélt sorsoknak ügyét, mintsem talán azelőtt történt. De szinte fontosabb volna ennél egy olvan hatalmas társadalmi szervezetnek létesítése, amely — mondjuk — az Auslanddeutschtum és az olasz Fassio all' Estero szervezetének mintájára a külföldi magyarság ütőerén tartaná mindig a kezét és amelynek megvolnának az anyagi eszközei is ahhoz, hogy a világban szétszórt magyarok gondjait valóban enyhíteni tudja. 1929-ben Budapesten megtartották a magyarok első világkongresszusát, amely a legelső öntudatos megmozdulása volt az öt világrész magyarjainak összefogására és egymás közötti kapcsolataik megteremtésére. Kár, hogy az elszakított részek magyarsága nem kapott meghívást annak idején erre a kongresszusra és nem kapott most sem, Szent István halálának 900 éves évfordulója idején, amit augusztusban tartanak meg. Pedig a német kisebbségek a határmenti országokból; Csehországból, Lengyelországból, Dániából mindig résztvesznek a külföldi német szervezetek központi gyűlésein. De legalább megtörtént annyi, hogy ennek a kongresszusnak előkészítő irodája állandó szervezetté alakult, amelynek élén báró Perényi Zsigmond koronaőr, Nagy Károly dr. nyug. rendőrfőkapitányhelyettes és dr. Nagy József titkár az apostolok buzgalmával, lelkesedésével és aszketizmusával szinte magyar Atlaszként hordják ezernyi külföldre szakadt magyar család gondját és intézik bajos ügyeit. Remélhetően ez az iroda kiépül az idei II. Világkongresszuson a Külföldi Magyarok Világszövetségévé. Ennek a világszövetségnek volna azután a feladata, hogy támogatására legyen azoknak az intézményeknek megszervezésében, fenntartásában, vagy kiépítésében, amelyek a családon kívül a külföldi magyarság összefogását és lelkében a magyar nemzethez való tartozásnak tudatát különöskép biztosítják; ezek pedig: az egyház, az iskola, az egyesületek és a sajtó. Különösen a katolikus és református egyházak komoly gondot fordítanak idegenbe szakadt tagjaikra. Már 1861-ben megalakult a Szent László Társulat, amely a külföldre került magyar katolikusok gondozásával, különösen Bukovinában és Romániában, valamint Amerikában szép eredményeket is ért már el. Az általános iskolakötelezettség korában természetesen a kivándoroltak gyermekei is általában letelepedési helyük iskolarendszere alapján látogatják az iskolákat, de a magyar nyelvben való oktatásukat vagy továbbképzésüket egyedül a ma gyar iskolák biztosíthatják, megóva őket, hogy fel ne szívódjanak az idegen államok többségi népébe. Örvendetes, hogy a kivándorlók gyermekeik magyar iskoláztatására szívesen áldoznak. Mivel elengedhetetlen követelmény, hogy a tanítók ismerjék az illető államok hivatalos nyelvét is, szép feladat volna, hogy leendő tanítókul olyan fiúkat és leányokat hozzunk haza és képezzünk ki, akik már az illető külföldi országban születtek, annak nyelvét jól beszélik. A magyar diplomával visszakerülő fiatal generáció — hisszük —, a magyar nemzeti gondolatnak biztosan erősebb harcosa lenne, mint a kivándorolt apák: hiszen nekik nem venné el energiájuk javát az elhelyezkedésért vívott harc. Sokfelé rendes iskolát nem is lehetne szervezni. Legalább arra kellene törekedni, hogy a magyar telepeket vándortanítók keressék fel és esti tanfolyamok, vagy úgynevezett vasárnapi iskolák keretében tanítsák a magyar nyelvet és műveltséget. A külföldi iskolákban sikert elért tanítók és kitűnő növendékek kitüntetése és jutalmazása szintén egyik láncszeme volna ennek az iskolapolitikának. Ki kellene építeni a magyarok világkongresszusának azt az ötletét is, hogy az ú. n. második generáció részére meghirdetett pályamunkák jutalmazásaképen ingyenes utazással és néhanyhetes magyarországi tartózkodással lehetővé teszik, hogy a külföldön született fiatalok legkitűnőbbjei megismerhessék az anyaországot. Meg kellene iratni azonkívül ezeknek az iskoláknak a számára az illető országoknak hazánkkal való történelmi, gazdasági, kulturális kapcsolatait és összeköttetéseit. Viszont a hazai iskolai olvasókönyvekbe be kellene iktatnunk a külföldi magyarság sorsáról, helyzetéről való olvasmányokat. És amint van Anyák napja, Hősök napja, Madarak és fák napja, ugyanúgy kellene legalább minden évben egy iskolai órát a külföldi magyarság problémájára szentelni. Legyen ez a nap a „Külföldi magyarok napja", amikor az elszakított vagy elvándorolt testvérmilliókról emlékeznek meg a legutolsó tanyai iskolában is. A nemzetközi levélváltásnak a háború után annyira elterjedt szokását felhasználhatjuk arra, hogy az ó- és az újhaza fiatal nemzedékei között baráti szálakat szőjjünk. Ugyanúgy, ahogy diákjaink leveleznek angol, japán vagy dán cserkészkollegáikkal, be lehetne vezetni, hogy levélváltást szervezzünk a brazíliai, a shanghai vagy a kaliforniai magyar iskolásgyermekek és az itthoniak között. Ezeknek a külföldi magyar iskoláknak támogatása és a tanulókkal való közvetlen kapcsolat szerves kiépítése érdekében megvalósíthatnék az iskolapatronátusi intézményt, ami abból áll, hogy minden magyarországi középfokú, polgári vagy nagyobb népiskola elvállalhatná egy-egy hasonló