Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 10. szám - A revizionizmus Magyarországon. A Dunamedence problémái

12 MAGYAR KÜLPOLITIKA A revizionízmus Magyarországon A Dunamedence problémái Iría : A. G. M. Abbing Lassacskán mégis rájön a világ arra, bogj a Népszövetség szeptemberi gyűlésének legfontosabb eredménye a gyüléstermen kívül, mi több, az intézmény hivatalos támogatása hijján keresendő. Azokra a politikai megbeszélésekre gondolunk, amiket a magyar külügyminiszter, Kánya, kisententebeli kollégáival a Dunamedence szanálása ügyében folytatott. A magyar sajtó a közeledési kísérletek! meghiúsulásának elkerülése végett e fontos megbeszélések tartama alatt minden kritikától és célzástól gondosan tartózkodott. Ezért ezt a loyális magatartást egyesek arra magyarázták, hogy Magyarország az annyira sürgősen szükséges együttműködés végett revíziós törekvéseiről lemondott. Egyes román lapok ezt a hallgatást egyenesen az ő revízióellenes propagandájuknak tulajdonították. Holott az igazság egy kissé máskép hangzik. Mindenki előtt, aki a Dunamedence állapotait ismeri, megdönthetetlen az a tény, hogy Magyarország revíziós törekvéseinek feladása annyit jelent, mint lemondani a nemzet jövőjéről, az ország becsületéről. Soha sem szabad elfelejteni, azt, hogy a trianoni szerződés nem egyenlő felek közt kötött szerződés volt, hanem olyan ítélet, amit Magyarországnak meg kellett hallgatni, anélkül, hogy ellene védekezhettek volna; olyan ítélet, amellyel az ezeréves birodalomnak körülbelül 70%-át minden népszavazás nélkül másoknak ítélték oda. Sok szenvedés és nyomorúság után a Dunamedence problémája megért a megbeszélésre. Nem vagyunk vakmerők, ha feltételezzük, hogy az égetően szükséges pacifikáció érdekében olyan erők álltak sorompóba, amik ellen a kisentente államai nem tarthatják tanácsosnak az ellenállást. De csupán eme megbeszélésektől mindent nem várhatunk. A határok becsületes revíziója egyelőre nem jöhet szóba. Ezek csak a közeledés útján megtett első, óvatos lépések. Kivezető út keresése abból a gazdasági káoszból, amit az új határok okoztak. Ezért nagyon kár, hogy egy román miniszter látszólag azon mesterkedik, hogy a készségnek és bizalomnak csiráit is megmérgezze. Pop úr, az iparügyi miniszter, ugyanis Erdély, Bukovina és Besszarábia — a háború után e három vidéket csatolták Romániához, — iparvállalatait felszólította, hogy három hónap lefor-t gása alatt vállalataikat és üzemeiket akép reformálják, hogy az igazgató és mérnöki személyzet 50%-a és a munkások 75%-a román fajú emberekből álljon. »Ha pedig kívánságomnak nem tesznek eleget, — folytatja fenyegetőleg a miniszter, — a vállalatok kérvényeinek elbírálását magamnak tartom fenn és az én támogatásom nélkül minden csendessé lesz.« A miniszteri rendelet zárószavai fenyegető jóslatként hangzanak: »Rövidesen oda módosítom rendeletemet, hogy az alkalmazottaknak 75%-a román fajú kell, hogy legyen.« íme, itt van a numerus valachicus a legnagyobb mértékben, olyan vidéken, ahol a lakosság nagy része, néhol egyáltalán nem románokból áll; ezt olyan ország minisztere parancsolta, mely ünnepélyesen megígérte, hogy új alattvalóit egyenlő jogú polgárokként fogja kezelni. Ez az Európa népeinek történetében példátlan eljárás épp olyan brutális, mint alávaló. Egyetlen célja az elszegényedett és elsorvadt kisebbségeknek koldusbotra juttatása. Ha ezt a parancsot végrehajtják, Erdély már oly keményen megpróbált magyarjaira újabb tengernyi nyomorúság és ínség szakad. Nagyon jól tudja Pop úr, hogy az elkergetettek újabb állást sehol sem kapnak. Helyüket regáti románok fogják betölteni, mi áltaL ez a régi, 'művelt országrész még biztosabban a Balkán karmai közé jut. Mindent a románoknak és semmit sem a kisebbségeknek, akiknek pusztulását a legszívesebben, de gyorsan látni szeretnék. Ugy látszik, hogy e szók: könyörület és lelkiismeretesség nincsenek a román szótárban. Milyen fogalmuk lehet a lelkiismeretről azoknak a politikusoknak, akik szemrebbenés és pirulás nélkül tízezrek megélhetését veszik el? »Mit szólnak a nagyhatalmak, akik a kisebbségi szerződések teljesítését garantálták, e hannibáli rendszabályokhoz?« — kérdi méltó felháborodással Herczeg Ferenc, Magyarország híres publicistája. Az utálatnak és dühnek milyen kiáltása hangzanék el az egész világon, ha például híre kerekednék annak, hogy a román iparügyi miniszter 100.000 lovat és kutyát >halatott éhen? »De hogy lehet az, — folytatja Herczeg Ferenc, — hogy a művelt világ egykedvűen nézi, hogy sok ezer értelmes, Isten képére és hasonlatosságára teremtett lényt éhhalálnak dobnak oda?« Semmi sem jellemzi jobban az erdélyi kisebbségek állapotát, mint az a levél, amit egy kenyerétvesztett munkás írt, mondván a következőket: »Inkább állítsanak minket még ma a falhoz, hogysem lassú éhhalállal pusztítsanak el.« Lehetetlen e kis helyen leírni a pusztulásnak azt a borzalmát, amit a román uralom Erdélyre hozott. Még nem is oly régen egy román lap örömmel közölte olvasóival, hogy 1918—1924-ig nem kevesebb, mint 197.000 magyart kergettek át a határon és 1920 óta a kisebbségek közül 400 ezernél többet fosztottak meg állásuktól. A legutolsó gimnáziumi érettségi vizsgálatokon a magyar jelöltek 70%-át szándékosan buktatták meg, hogy a magasabb állásokhoz vivő útat elzárják előlük. Azt, hogy a pompás szellemi tulajdonságokkal rendelkező magyar faj annyira alábbvaló legyen a románnál, senki sem hiszi. Lehetetlennek kell tartanunk azt, hogy Magyarország egyes dolgokban megegyezzék olyan országgal, ahol a magyarságot oly embertelien kegyetlenséggel üldözik. Hogy Magyarország mindezek ellenére mégis hajlandónak látszik arra, hogy Romániával megállapodásra jusson, különösen azzal magyarázható, hogy a két ország kölcsönös viszonyának barátságosabbá válásától a magyar kisebbségek nyomasztott helyzetének némi javulását várja. A békeszerződések a kisebbségekre vonatkozó intézkedéseinek loyalis betartása lesz az a