Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 4. szám - A dunai kérdés alapjai

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 kemény és elkeseredett küzdelemben áll Olaszországgal és mikor a világ közvéleményének nagy része a művelődés és a béke ellenségét akarja látni Németországban, Németország és Olaszország jövendő nagyságát hirdeti és megérzi azt a szülemlőben lévő egységet, melyre a történelem is utal a régi német-római császárság folytatásaként : — a német-olasz-osztrák-magyar együttműködést. — A magyar államférfiak — mondja most Magyarországról irott cikkében — okos ösztönről tettek bizonyságot azzal, hogy hazájuk sorsát Európa két legerőteljesebb nemzetének sorsához kötötték. Prófétai elragadtatásában hallja, hogy „újra megkondulnak Magyarország ünnepi harangjai". Látja az eljövendő, boldog Magyarországot, a szegénység, munkanélküliség, megaláztatás és öngyilkosság árnyékában felnőtt ifjabb magyar nemzedék boldog megváltását, az elveszett magyar területek visszaadását, a magyar határok újra való megvonását. Rothermere lordnak Magyarországról irott első cikke a legnagyobb publicisztikai tettek egyike volt. Egy országot ajándékozott meg bűvös igével, melynek erejénél fogva az az ország felkelhetett siri ágyából s az egész világot megajándékozta az igazság isteni ujj mutatásával. Alig volt hihető, hogy ezt a politikai és publicisztikai hatást cikk valaha felülmúlhatná. A prófétának azonban megadatott, hogy nagyobb lehessen önmagánál. Rothermere legutóbbi cikkével, melyet lapjában, a Daily Mailben április 22-én közölt, megismételte és felülmulta a csodát. Magyarországot a feltámadás uj igéjével ajándékozta meg és a világot előkészítette Magyarország feltámadásának közeli eljövetelére. ..Bizalommal várom — irja — azt a napot, amidőn ismét meglátogathatom ezt a történelmi nevezetességű várost és hallhatom a budai dombon a koronázási templom harangjainak szavát, amint a Duna mindkét partján hirdeti az örömhírt, hogy Magyarország ismét szabad". m — s. SCHMOLL II PASTA Schmoll és Kallós Budapest, V., Véső-utca 7. sz. A dunai kérdés alapjai Irta: HORVÁTH JENŐ A biztonság kérdése Abban a vitában, amely a dunai kérdés megoldása körül évek óta folyik, általában megfeledkeznek arról, hogyan alakult ez a kérdés a múltban és hogyan épült a múltra rá a jelen, pedig a jövőt alig lehet nem létező alapokra épiteni. Messze vezetne bennünket az, ha elmondanánk, hogy Ausztria, Csehország és Magyarország rendjei a középkortól kezdve nem egy alkalommal állapodtak meg abban, hogy közös érdekeiknek a Habsburgok bécsi kormányával szemben közösen fognak érvényt szerezni. Közelebb feküdnék hozzánk annak megállapítása, hogy ugyanez a közös érdek a három ország között 1866-ig megvolt és hogy ez a körülmény kézenfekvővé tette azt a feltevést, miszerint az 1867-iki osztrákmagyar kiegyezésben kellett lennie valaminek, ami a hármas egységet megbontotta. Legalább a cseh békedelegációnak a párisi békekonferenciához benyújtott emlékirata dyen változásra enged következtetni. Szerinte ugyanis Ausztria hatalma és katonai ereje a porosz háborúban annyira megtört, hogy Ausztria császára nem volt elég erős arra, hogy a magyar követeléseket ne teljesítse ; az akkori magyar követelések pedig olyan messzemenőek voltak, hogy Magyarország nemcsak magyar területeket vitt magával Ausztria területéből, hanem a nemzetiségekét is, azokat tehát vissza kell téríteni azoknak, akiktől elszakították. így követelte a cseh békedelegáció Csehország részére Felsőmagyarországot és kapta meg azt az 1920-iki trianoni békeszerződésben. A békekonferencia vezető államférfiai a dunai kérdésekben nem árultak el annyi tudást, hogy egy pillanatra is feltételezhessük, miszerint ismerték azt, amiben határoztak, mert nyugalommal és minden kritika nélkül elfogadták az egyik érdekelt féltől eléjök terjesztett követeléseket. Miután azonban idő multával magok sem tagadták, hogy Ítéletük súlyosan vétett a valóság és a dunai népek érdekei ellen, ez a beismerés kétszeresen szükségessé teszi azt, hogy a dunai kérdés alapjait közelebbi vizsgálat alá vegyük. Az igazságnak tartozunk azzal, ha megmondjuk, miszerint a magyar közvélemény mindig sajnálattal gondolt arra, hogy Csehországot Ausztriába kebelezték. Nem szabad felednünk, hogy az 1278-iki morvamezei csatában a cseh király nem a magyarokkal szemben esett el és hogy az 1620-iki fehérhegyi csatában a csehek oldalán magyar csapatok harcoltak az ellen, ami elkövetkezett : a cseh királyságnak az osztrák dominiumba való beolvasztása ellen. Egyet azonban sohasem lehet figyelmen kivül hagynunk. Azt, hogy Ausztria is, Csehország is német birodalmi fejedelemségek voltak és hogy az a harc, amely Ausztria és Csehország között századokon át dult, Németország belső küzdelmeinek alkotta egyik fejezetét. Tegyük fel azt, hogy Ausztria és Csehország kormányai arra határoznák el magokat, hogy visszatérnek a Német Birodalom kebelébe, ahonnan Bismarck 1866-ban kitaszította őket : akkor a magyar államra nézve az a helyzet állna elő, hogy egy az ő hatáskörén kívülálló eseménnyel kerülne szembe. És hogy hatályosabban kellene gondoskodnia saját állami függetlenségének biztositásáról, mert ebben az esetben a párisi békekonferencia határozatából és a trianoni békeszerződésből kifolyólag a Német Birodalom olyan területekkel is gyarapodnék, amelyeket azok Magyarországtól elszakítva Csehországnak és Ausztriának adtak.