Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 4. szám - A dunai kérdés alapjai

MAGYAR KÜLPOLITIKA Amikor Bismarck az 1866-iki porosz győzelem eredményeként tiszta német jellegű birodalmat alapított és Ausztriát és Csehországot az uj német birodalomból kitaszította, éppen olyan kevéssé volt felelős azért, hogy Csehország a fehérhegyi csata óta Ausztriához tartozott, mint ahogyan a magyar politikai élet vezetői sem voltak felelősek 1867-ben azért, hogy a cseh királyságot 1621-ben az osztrák hercegségbe bebelezték és hogy Csehország az osztrák államnak tagja maradt. Az a feltevés, mintha 1870-ben Andrássy Gyula gróf magyar miniszterelnök akadálya lett volna annak, bogy Csehország az általa óhajtott önkormányzatot elnyerhesse, okmányszerü cáfolatot nyert, bár a cáfolal már előbb is megvolt abban, hogy a magyar állam belső ügyeibe való beavatkozást Ausztria részéről a magyar kormány azon az alapon utasította el, hog) 8 sem avatkozott bele más államok belső ügyeibe. Az osztrák császárság és a magyar királyság ugyanis államjogilag külön szuverén államokat alkottak. Ezen a ponton nyer cáfolatot a cseh békedelegációnak az az állítása is, mintha Magyarország az osztrák államból kivált és ez alkalommal nem-magyar területeket is magával vitt volna. A magyar állam soha más állam részét vagy függőségét nem alkotván., más államból sem ki nem léphetett, sem más állam területét magával nem vihette. A magyar állam, amelynek szuverénitását az európai kancelláriák a Habsburgok alatt is elismerték, a maga területével, a magyar király vezetése alatt hagyta ott azt az Ausztriát, amely az 1848-iki magyar forradalom idején orosz katonai segítséggel kísérelte meg azt, hogy Magyarország fölött úrrá lehessen és a szuverén magyar államot Ausztriába olvassza be. Csehország akkor az osztrák hadsereg soraiban Magyarország megszállásában vett részt, elhagyván azt az alapot, amelyen valamikor a bécsi kormány összbirodalmi törekvései ellen az osztrák, cseh és magyar rendek együtt küzdöttek. Nem szabad azonban felednünk, miszerint az az uralkodó, aki Magyarország katonai megszállását eszközölte, Magyarországnak is királya volt, tehát Magyarországnak 1867-ben a katonai uralomtól való megszabadulása voltaképpen nem jelentette Ausztria megcsonkítását, még kevésbé pedig azt, hogy Ausztriával együtt Csehország is csorbulást szenvedett. Aminthogy ma már általánosan tudott dolog az. miszerint a cseh békedelegáció az északmagyarországi és nyugatmagyarországi területek megszerzése végett állította be a kérdést akként, mintha a jelenleg Szlovenszkó, Ruszinszkó és Burgenland elnevezés alatt ismert magyarországi területeket Magyarország a közelmúltban Csehországtól és Ausztriától szakította volna el. Ezek az elnevezések csak a vonatkozó területek elszakítása óta vannak forgalomban. Az 1867-iki osztrák-magyar kiegyezésről a világháború előtt még azok a publicisták sem állították azt. hogy az a cseh állam romjain jött létre, akik azóta ennek hirdetőivé lettek. Ha egyoldalú állításaikat valóságként fogadnánk el, akkor viszont a cseh politika vezetői volnának felelősek azért, hogy ha ennek a sérelemnek az okait nem Bécsben keresték. Mivel az 1867-iki osztrák-magyar kiegyezés nyomon követte az 1866-iki katasztrófát, amelyben Ausztria német és olasz birtokait elveszítette, a monarchia délszláv tábornokai a veszteségekért a Balkán félszigeten, a hanyatló török birodalom rovására igyekeztek kárpótlást szerezni. Ami a cseh politikusokban azt a benyomást keltette, miszerint a Csehországra nehezedő és egy nagyobb osztrák hatalom kiépítésére törekvő bécsi hatalmi politika ellensúlyát és azzal együtt a cseh sérelmek orvoslását is annál a hatalomnál kell keresni, amely az osztrák hatalmi törekvések útjában feküdt. Ami pedig magyar szempontból éppen olyan veszedelmet jelentett, mint amikor a csehek az osztrák-német hatalmi törekvések elővédéi voltak. Mert ezzel a dunai népek sorsának intézését ismét idegen erők vették át és a német földről kitaszított Ausztriában azok a csehek igyekeztek magoknak biztosítani, akik az orosz hatalom támogatását szorgalmazlak. Az az osztrák hatalom azonban, amelyet délszláv tábornokai és politikusai 1866 után Németország és Itália felől a Halkán felé fordítottak, vesztesként került ki a világháborúból. Ennek volt a következménye, az is. hogy a bécsi kormányzat 1918 október 16-án a hatalmi törekvések megrendült alapjáról a népek önrendelkezési jogának alapjára helyezkedett. Ezt az alapot Wilson amerikai elnök jelölte meg, mint azt, amelynek elfogadásától a béke megkötését függővé lelte és a magvar származású közös külügyminisztert, Burián István grófot illette meg az elismerés azért, hogy ezt az alapot nemcsak magáévá tette, hanem annak elfogadásával a szövetséges és társult hatalmakkal is bevezette annak a kompromisszumnak a megalkotását, amelyen a dunai népek békéje felépülhetett. Ha valaki azon az alapon kívánta volna megalkotni a dunai közösséget, amely alapot erre vonatkozólag az 1918. október 16.-i legfelsőbb elhatározás nyújtott, akkor a német jellegű Ausztriából, a cseh és magvar királyságokból esetleg olyan federativ hatalmat láthatott volna kialakulni, amely a nemzeti törekvések teljes kielégítésével nemcsak a háború veszteségeit hozta volna helyre, hanem az olasz, lengyel (Galícia), szerb (Bosznia) és román (Bukovina) területek lekapcsolásával egy hoszszabb életre hivatott, szilárdabb dunai alakulásnak vethette volna meg alapjait. A legfelsőbb elhatározás szerint ugyanis az 1867.-i kiegyezés hatályát veszitette és a három állam — Német-Ausztria, Szent Vencel és Szent István királyok országai — az önrendelkezés jogának birtokába jutottak. Semmi más nem kötötte össze őket, mint az uralkodó személyének közössége, a mi szükségképen vonta volna maga után azt, hogy a három állam belső kormányzatának megalkotása után a Pragmatica Sanctio alapján egy uj dunai közösség megalkotását fogja eszközölni. Ezt a lehetőséget az a másik elhatározás hiúsította meg, amely a federativ alapokon átalakulni készülő Habsburg-monarchia létének hadat üzent. Vájjon a nyugati államférfiak tudatlansága vagy elnéző gyengesége, vagy a cári orosz hatalom előnyomulásának szükségessége és katonai támogatásának ellenértéke volt-e az, ami a monarchia békés átalakulását és a dunai hépek szabad szervezkedését meggátolta, azt már nem volna könnyű dolog megállapítani. Mindenesetre nem lehet figyelmen kívül hagynunk azokat az okmányszerü bizonyítékokat, amelyek a monarchia felosztásának követelésére és e követelések érvényesítésére vonatkoztak. Ilyen volt mindenekelőtt az az 1915. április 15.-i emlékirat, amelyet Masaryk G. Tamás, cseh professzor, menekült osztrák állampolgár, a brit külügvi hivatalban átnyújtott és amelyben Oroszországtól való megszállását követelte Csehországnak, valamint a Csehországhoz vezető magyar területnek. Nemcsak annak az osztrák államnak a feldarabolását követelte tehát, amelynek ő maga is polgára volt, hanem a magyar államnak is, amelyhez nem tartozott. Ugyanezt a gondolatot népszerűsítette Benes Eduárd cseh professzor, menekült osztrák állampolgár 1916.-Í röpirata (Détruisez l'Autriche-Hongrie), mely már címében jelszóvá tette a monarchiának orosz fegyverekkel való felosztását. Végül ugyanezt a felosztási programmot tartalmazta Northcliffe lord 1918. októberi emlékirata, melynek Ausztria-Magyarországra vonatkozó részét Seton-Watson állitotta össze, aki