Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 1. szám - A Népszövetség jövője

MAGYAR KÜLPOLITIKA 4 n IO YA R Hl VI/IO^ LIGA HIVATALON LAPJA XVII. ÉVFOLYAM, 1. SZ. BUDAPEST 1936 A Népszövetség jövője Irta: PÉKÁR GYULA Sok áldozata van már is az olasz-ethióp mérkőzésnek, de az afrikai háború legsúlyosabban vérző sebesültje tán mégis a genfi Népszövetség marad. Ha az olasz-abesszin harc Isten könyörülő kegyelméből nem fajul egyetemes világrombolássá s valamelyes méltányos befejezést nyer, a genfi vezeti) bölcseknek mindenesetre a legsürgősebben gondoskodniok kell a Xépszövetség nem foltozó, hanem lényegbe vágó oly átszervezéséről, ami tizenhat év keserves, gyakran szégyenitő tapasztalatainak s az emberi igazságérzetnek megfeleljen. Kell, mondom, mert a genfi intézmény bizony élet és halál közt lebeg s ha azt akarjuk, hogy éljen, sebészi elszántsággal kell az illetékeseknek közbelépniük. Mi magyarok, minden keserű csalódásaink ellenére is, a Népszövetség életét óhajtjuk, nem csak kegyeletből azért, mert a genfi gondolat legelső megindítója Hollós Mátyás királyunk volt, hanem tisztán gyakorlati modern szempontból azért is, mert a Népszövetség mégis csak hasznos vagy legalálih is használható fék a darwini értelemben vett „emberi fenevad" diplomata udvariasságba burkolt agyarkodásainak, homo homini lupus-ösztöneinek betartására. Igen: használható fék ... de előbb igazán használhatóvá kell átalakítani. S e feladat nem oly könnyű. Gondoljunk csak vissza a történeti előzményekre. Egy súlyosan beteg emberbarát, az amerikai professzor-elnök, XVilson, felállít tizennégy naivan nagyszerű, bibliai hitű pontot, melyek pompásan beválhatnának az eszményi jóakarat egy plátói köztársaságában, de kártyavárnál is gyöngébb fundamentumként jelentkeznek egy világháború utáni atmoszféra gyűlölet-realitásában. Már pedig midőn a háborút eldöntő Amerika elnöke a „világ megmentője"ként átjött Párisba, ö azt követelte, hogy a megalkotandó Népszövetség az ő pontjainak a katekizmusára épüljön fel. A közeli vagy távoli jövő tollforgatói még sok indiszkrét regényt fognak irni a paralitikus Wilson párisi tartózkodásáról, de abban mind meg fognak egyezni, hogy méltatlan dolog volt azt a nagybeteg embert ily életmódnak kitenni. . . denikve mire az amerikai elnök a farsangos éjjelezések után másnap felkelt, akkorra a Clémenceau korábban kelő tábora már „tigris"-étvággyal tépte szét az amerikai „békediktátor" jámbor szándékait: a maga gyűlölet és bosszuprogram jához képest mintázta meg a Népszövetség Alkotmányát s gyártotta a békediktátumokat. Wilson későn kapott észbe, — 1919 első felében még hősiesen küzdött a nagyhatalmi tanácsban eszméiért s aztán, mikor kisemmizve látta magát, tört szívvel tért haza tengerentúlra meghalni az őt megtagadó Amerikában. Most pár éve Lord Cecil megkapóan drámai jeleneteket mesélt nekem a madridi Polo Clubban azokról a tárgyalásokról, melyek alatt a Népszövetség mindössze huszonhat szakaszból álló Alkotmánya a wilsoni szándékok ellenére a bosszú és gyűlölet oly dodonai tákolmányává torzult. Ádáz harc folyt minden paragrafusért s a széthúzó erők eredőjeként csonkká lett minden szakasz. Legcsonkább csonkká löpörödött a bennünket legjobban érdeklő ama 19. §, melynek a szerződések revízióját kellett volna — kibúvók, sülyesztők és hátsó ajtók nélkül — pontosan szabályozni. House ezredes vallomásai szerint Wilson körömszakadtáig harcolt ezért a szakaszért, hogyne! hisz az ő eredeti elgondolása szerint a Népszövetségnek liz évenkint felszólítás nélkül önműködően revideálnia kellett volna minden szerződést: alkalmazhatók-e, megfelelnek-e még a politikai és gazdasági szükségességnek s az emberi igazságérzetnekf Hiu reménykedés! Győzött a „tigris" Clémenceau bosszú és gyűlölet politikája: a Népszövetség egy teljesen egyoldalú intézménnyé, a győztesek szakszervezetévé torzult, mely előtt egy cél lebegett csupán: biztosítani a zsákmányt a békediktátumok petrifikálása által s a megcsonkított, lefegyverzett legyőzötteket államilag, területileg, gazdaságilag oly rabszolgasorra kárhoztatni, hogy többé meg se mozdulhassanak s guzsbakötöttségükbe mihamarább belepusztuljanak. Csak a legördögibb rosszakarat s a legnaivabb tudatlanság szülhetett ily célkitűzést, de ha meggondoljuk, hogy negyven évvel ezelőtt Clémenceaut futóbolondnak tartolta egész Franciaország, semmin se csudálkozhatunk többé, legkevésbé azon, hogy a „tigris" gyűlölettől őrjöngő agyában ily minden változást, fejlődést letiltó herosztratoszi gondolat létrejöhetett. És se ő, se Poincaré nem riadt vissza semmi sötét eszköztől . . . Ma már bebizonyított tény, hogy az 1914 novemberi francia sárgakönyv hamisítások és hazugságok halmaza s a Népszövetség mégis e bűnös megtévesztések ingoványos fundamentumára épült fel. Csuda-e, ha a Népszövetség azzá lett, amivé kellett torzulnia: nem az igazság és méltányosság egyformán mérő egyetemes szentélyévé, hanem a győztesek teljesen egyoldalii szakszervezetévé? Hja, jól mondta nekem egyik legnagyobb ellenségünk, a hires Sarolea professzor: nem bün ez, hanem hiba, a békét sohse szabad azoknak csinálni, akik a háborút csinálták. Ehhez más embergarnitura kell... De hagyjuk a multakat, a jelent s főként a jövőt, a genfi reform lehetőségeit nézzük. Tizenhat év multán az idő bosszúja megsemmisítőén sujt le a Clémenceauék könyörtelen elvakultságám: a genfi Alkotmány huszonhat paragrafusa egymás után mondja fel a szolgálatot s a Népszövetség az erkölcsi csőd szélén áll. Mialatt Kelet-Afrikában az ágyú dörög, a tehetetlenül hánykolódó genfi intézményben már csak hol a francia, hol az angol injekciók tartják az életet. Hogy a nevetség teljes legyen, Genfben a politikai bizottság diktátora, az emberirtó szovjet képviselője, Litvinoff ur hirdeti a békét, — véresen vörös farkas az ötvenhat tagállam birkái közti De még mindig nem késő, a nagyhatalmak még mindig észbekaphatnnk, az ő kezükben van, hogy a Népszövetség erőben gaz-