Magyar külpolitika, 1935 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1935 / 6-7. szám - Anglia és a kontinens

MAGYAR KÜLPOLITIKA 1935 június—július A^OLIA ÉS % KOXTIMEM8 Az utolsó tizenöt esztendő külpolitikájában — a belső politikáról nem is szólva két különösen öszszefonódott érzés uralkodott: a gőg és a félelem. A háborúban győzteseknek büszkeségénél csak a feltámadó legyőzöttektől való félelme volt nagyobb. A most lefolyt másfél évtized alatt minden nemzet gőgös volt valamire, ez adta meg az európai politika engesztelhetetlen jellegéi és minden nép rettegve keresett védelmezőt: ez tettel oly divatos külpolitikai tonnává a szövetségkeresést. így történt, hogy védelmezők védelmezettek lettek és viszont, — de a félelem nem szűnt meg egy pillanatra sem. Mitől félt Európa? Eszünkbe jut az az apa, aki az esü homályban az árnyéktól megrettenő gyermekeinek a következőket mondotta: — Ne féljetek, gyermekeim, magatoknál rosszabbat sohsem fogtok találkozni. Európa önnön bűnének árnyékától rettegett. Az a fordulat, mely Anglia politikájában régóla érezhető volt s mely most a Baldwin-kormánnyal a régi angol hagyományokhoz való teljes visszatérést jelenti, fordulatot hoz az elmúlt tizenöt esztendő meddő gőgjének és meddő félelmének külpolitikájába is. A világháború végezte után a kontinensen Franciaország akarata uralkodott oly erővel, aminőt nem ért el zenitjén sem XIV. Lajos, sem Napóleon alatt. Sikerült neki kiküszöbölnie a kiegyenlítő és egyensúlyozó erőt, mellyel századokon át Anglia a kontinens ügyeit rendbehozta. Jóslatok hangzottak el arról, hogy Anglia sorsára bizza Európát és hasonlatok, hogy Anglia olyan, mint egy Amerika felé induló hajó. Tévedés azonban azt hinni, hogy Anglia valaha is viszahuzódik a kontinenstől, bár sokáig a látszat azt mutatta, hogy Anglia a kontinenssel való kilátástalan bajlódást Franciaországnak engedi át. Való igaz, hogy Angliát életérdekci a gyarmatok nagy közösségéhez és még tovább Angol-Amerikához, fűzik, de bármilyen nagy is a Brit Birodalom, Anglia Európa gyermeke és Európától való elszakadása elképzelhetetlen. Európa jelenti a gyarmatok és a dominiumok előtt a fehér ember hazáját, vallását, kultúráját, — hogy egyéb szempontokat ne is említsünk. A Brit Birodalom megmaradhat, ha elveszti — például — Ausztráliát, de nem maradhat meg, ha ellöki magától Európát. A külpolitika nemcsak a jövő, hanem a mult tudománya is. Anglia akor volt nagy és hatalmas, szava akkor volt döntő, mikor a kontinenshez közeledett, ahol különben is mindig voltak és ma is vannak területi érdekeltségei. Franciaország látta az angol hóditókat. Angliáé volt Calais és Dunquerque. Mikor Anglia Calaist elvesztette, a haldokló Tudor Mária királyné ezt mondta: Ha meghalok, vegyék ki szivemet. Calais neve oda van irva! Ma is Angliáé Gibraltár és övé Mail a. Angol érdek, hogy Belgium független és megtámadhatatlan legyen s ne legyen se Franciaországé, se más államé. És biztos, hogy Belgium megrohanása s ezzel az angol érdek veszélyeztetése és nem pusztán a nemzetközi jog megsértése volt az az ok, amiért Anglia ágyúi megdördültek a világháborúban. Mikor Anglia teljesen visszahúzódott az európai ügyektől — a Stuart-ház visszahelyezése után — és szinte a francia király hűbérese lett — hatalma, egy történetíró szerint, nem volt nagyobb, mint a pfalzi választó fejedelemé. Anglia öntudatos külpolitikája sohasem lehetett közömbös az európai kontinens iránt, épp ugy, mint ahogy Franciaország politikája mindig Európaellenes volt. Csak éppen most, a francia orosz szövetség megkötésekor, dicsekedtek francia publicisták azzal, hogy a francia külpolitika sohasem rettegett attól, hogy ellenséges elvű államokkal szövetkezzék. 1. Ferenc nem restell szövetséget kölni a „Grand Turc"kel, a protestánsüldöző Richelieu az északi protestáns államokkal, végre a demokrata Franciaország a bolsevista Oroszországgal, — mindezt mindig csak azért, hogy Európa börtönőre maradhasson. Németország a nyomor három irtózatos korszakát köszönheti ennek a politikának, a harmincéves háború után, a napóleoni korban és végre most a világháború után. Franciaország gyűlölete mindig Középeurópa ellen irányult s csak a legtávolabbi országokat szivelte: Törökországol és Oroszországol és azl szerette volna, ha a legközelebbi államhatalomtól járhatatlan sivatagok választ ják el. Már a legnagyobb francia király is ugy halt meg, hogy érezte Anglia ellenállását. A napóleoni uralomnak, mely kénye-kedve szeriül szabdalta Európa térképét és osztogatta a királyságokat, Anglia vetett véget, mikor türelmének vége szakadt. Annak a francia túlzásnak pedig, mely a mostani Európa fölötti korlátlan rendelkezésben állott, Anglia most készül véget vetni. A francia külpolitika vezérszerepének alkonya az angol-német flottaegyezmény megkötésével kezdődik. Nem az a fontos ebben a tényben, hogy egy csapásra megszüntette a békeszerződéseket és azzá tette őket, amik valóban voltak is: merő jogi fikciókká, múzeumi iratokká, melyeiknek az éleihez semmi közük. Ezzel a flottaegyezménnyel Anglia állt Európa élére és elintette onnan Franciaországot. Anglia politikájának sohasem a szűk önzés, a formai jog volt a tartalma. Távlata nagyobb, célja magasabb, eszközei nem oly belátástalanul és szükségtelenül kegyetlenek. Nem akar Európában megalázott és kifosztott nemzetet látni. Biztonságát nem mások eltiprásában és bilincsben tartásában látja, hanem az erők és arányok egyensulyozottságában Nem akar és sohasem akart a kontinensen túlzó hegemóniát látni és igy, vagy ugy, de mindig letörte a kíméletlen vezetőszerepre törekvő államokat. A német-angol flottaegyezmény jelenti a/ uj. de hagyományaiban régi európai politikát, mikor az angol Quos ego! csillapítói szava csitítja el a zajgó hullámokat. Az angol politika egyeztető szellemére nem lehet jellemzőbbet találni, mint az indiai alkotmány előkészítését, mely az óriási Nyugatindia csaknem négyszáz államának és Brit-indiának érdekeit hangolja össze méltányosan s melyhez fogható alkotmánytani feladat még nem állt semmiféle nagy birodalom előtt a világtörténelemben. Ezzel szemben a francia politikai gondolkodást a szíriai francia kormányzás sikertelenségeivel kapcsolatban egy angol politikus, George intonius, a következőképen jellemezte: A sikertelenség oka nem csupán abban a merev és szűk felfogásban rejlik, mely jellemző a franciák lelki alkatára, hanem a francia közigazgatás szemmel látható képtelenségében arra, hogy érezze a befolyás állal való és a merev jog alapján való kormányzás közötti különbséget. A