Magyar külpolitika, 1935 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1935 / 5. szám - Magyar egység - Trianon ellen

MAGYAR KÜLPOLITIKA 4 MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XVI. ÉVFOLYAM 5. SZÁM BUDAPEST 1935 MAGYAR EGYSÉG TRIANON ELLEN Korunk a nagy, világforditó és világboldogító tervek kora. Világboldogitás címén a hatalom teljességére való törekvés ma csaknem minden államvezetés eszményképe az Egyesült Államoktól Kamcsatkáig, és még azon is tul. K tervek alapja és elve az államvezetés csalhatatlansága, teljessége ós Oly mindenütt jelenvalósága, aminőre párhuzamol csak a történelem mess/e távlatában - talán a kánaáni állani szigorú patriarkalitásában és aprólékosságában találhatunk. A tervgazdálkodás és tervkormányzás kiindulópontja az, hogy a világ beteg és megváltásért eseng. Az állami mindenhatóság pedig a földi boldogság reményének fiatal, próbálatlan hitével száll a betegséggel és boldogtalansággal harcba. Ha az ember a természeti és politikai hatalom létráján egy fokkal előre rúgtat, egyszeribe szétterülnek az ilyen pompázó tervek pávasálrai. Megcsillannak az utópiák mesés lehetőségei és lehetetlenségei. Bábeli tornyok épülnek, melyek — valaha vagy soha — az- égig érnek. Mindebben van valami tragikus és komikus egyszerre: az ember prometheusi csatája a véletlennel, a végzettel, a halállal, a boldogtalansággal, Istennel magával. Talán ezért történt, hogy népek, melyek a szabadság ősi példáit szolgáltatták és népek, melyek e szabadság >t elfeledték vagy sohasem Ízlelték, egyforma komor, dacos elszántsággal vállalták az állami mindenhatóság igáját. A páriskörnyéki „békeszerződések" közvetlen és közvetett hatása volt ez, a legyőzöttek és a győztesek táborában egyaránt. A záros határidőhöz kötött, állami mindenhatósággal mindent újjáépítő tervekben mindig van azonban valami gyermekes és éretlen túlzás, a rövidlátás mohó öröme: a közvetlen és határozott cél lankasztó szárazsága, a statisztikai és anyagi gondolkodás vak gőgje, ismeretlen és titokzatos erők figyelmen kivül hagyása, az alázat teljes hiánya. Van benne azonkívül titokzatos és halálos méreg is, mint a tiszta párolt vízben, a keveretlen oxigénben: a hatalom végsőkig való kihasználása, a jog széléig, az elvek végső határáig való elmenetel. Az emberi elvek igazsága — legyen bármily ragyogó — véges. Gyarló és halandó, mint földi életünk. S mert az isteni igazságnak csak tört képe, szemernyi része van benne, mondhatnók kisebb önmagánál, nem tart addig, ameddig önmaga. A teljes, tiszta, végsőkig vitt könyörületlen igazság már nem igazság: visszájára fordul és átokká válik. Semmiféle emberi elvnek nem adatolt meg sem a végtelenség, sem a teljesség isteni mértéke. Valamennyi finom ellenmondásokkal keveredett. Az igazság, mely szemért szemet követel, rettenetes. Az igazság mellett ott van a méltányosság, a bocsánat, a könyőrület. A jog kemény szigorában páratlan római gondolkodás szerint is: summum ius — summa iniuria. Az olyan államhatalom, mely minden emberi tevékenységben parancsoló irányítást kiván, — már csak tehetetlen tömegénél fogva is —, az elvek teljessége és kizárólagossága mellett áll. Epp ezért elsősorban egy — sokszor érihetetlen és sokszor csupán izgágának érzett — elemei semmisít meg: az ellenzéket s ennek eszközeit és megnyilvánulását. Az ellenzék filozófiai és erkölcsi létalapja az a prófétai ösztön, mely érzi, mikor válik a ma még csodatévő és cselekvő hatalom meddővé és halottá. Az ellenzék az élő és parancsoló hatalom emlékeztetője a halálra. De az ellenzék nemcsak a halál mementója, hanem — az ellentétek csodálatos összfonódottságánál fogva —; a feltámadás, megújulás, az eljövendő uj igazság hírmondója is. Szava a pusztában kiáltónak szava. A régi igazság meghal és uj születik helyébe. Ennek megfelel az emberi természet is, mely megunja az eleven erejüket túlélő elveket és ezek hatalmi hordozóit. Az ellenzéknek az a teljes kiirtása, melyet most — filantropikus voltában — tervszerűségnek, régebben, egyszerű parasztisággal, zsarnokságnak neveztek, — méltán kelt borzadályt és elképedést a tiszta történeti öntudatu nemzetekben. Egy angol történetíró szerint egy ország dicsősége — az ellenzéke —, aminek mély értehne az, hogy az ellenzék az ország megújulásra, frissülésre, az elszáradt, elvénhedt, kóros elvek eldobására való képességét tartja ébren. Az európai civilizációt nem terhelte soha — és ha életben akar maradni, nem is terhelheti soha — az előre kovácsolt tervekhez való görcsös ragaszkodás, mely a múltban az olyan könnyen elszáradó és terméketlenné váló keleti uralmakat és kultúrákat jellemezte. Még azok is, akik uralmukban csak egyetlen akaratot ismernek, azt hirdetik, hogy uralmuk módja és formája nem kiviteli cikk, nem az egész világnak szóló panacea, hanem országuk keserves szükségéből fakadó kényszerűség csupán. Kivétel ebben a szovjeturalom, melyről igazán nem lehet állítani, hogy az európai kultúra letéteményese és harcosa lenne s mégis, a szovjet minden állammal, mely elismeri, oly szerződést köt, melyben kötelezi magát, hogy hivatalosan lemond az illető ország területén folytatott szovjetpropagandáról. A tervgazdálkodás és kormányzás lehet a pillanatnyi helyzet vélt, vagy valódi szüksége, de ha a megújulás eszközeinek és lelki föltételeinek még irmagját is kiirtja, — bármily Ígéretesnek mutat kőzik is —, csak sivár szultánul alomban végződhetik. Európa leghatalmasabb nemzete, az angol, melynek gondolkodása legtávolabbra esik a tervgazdál-