Magyar külpolitika, 1934 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1934 / 5. szám - Benes fekete mágiája

1034 május MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 Benes fekete mágiája Minden nemzetnek van hivatása. Nem támad nép, mely ne hozna magával isteni üzenetet, meiy ne tudna valamit jobban, mint a világ bármely más nemzete. Ez a nemzeti sajátosság teszi nemzetté a nemzetet. Tudjuk, melyik nemzeté volt a kormányozás bölcsesége, melyik tépelődött legtöbbet a teremtés, a világ berendezése, állapota felett, melyik ismerte legjobban a harmóniát, az uralkodás titkát, melyik szerette a szigorú rendszereket. Testvéri örömmel fogadjuk az ilyen nemzetek tanításait. A maguk területén ezek mondják ki az utolsó szót és közlik a megfölebbezhetetlen igazságot a Föld minden népeivel. A hegyi beszédhez nincs mit hozzátenni. A jog iránytűje mozdulatlanul áll, ha Róma beszélt. Mig az isteni üzenetet közli, a teremtés ajándékozta feladatát teljesiti, minden nemzet ex cathedm beszél. Másodrendűvé fakul, ha más feladat után kapkod, más térre téved, mint ami neki kijelöltetett. A tövisbokorról — mondja az Írás, — nem lehet fügét szedni. A rómaiakat semmiféle nép nem tanithatta volna jogra, de az egész római birodalom nyitott szívvel fogadott egy kis, keleti, összetört nép földjéről eredő égi tanítást, mert világosság mindenfelől jöhet,ahová Isten világosságot helyezett. A világ mai forrongásában, mikor fajok, földrészek, uj és régi, születő és kihaló kultúrák akarják a jövendő korokra bélyegüket nyomni, — magashangu, az égi csalhatatlanság fölényét mutatni akaró kijelentés hangzott el Benes, cseh külügyminiszter szájából. — önérzetes nép, — mondotta e sok és friss sikert megért államférfiú, — nem beszél a revízióról, hanem öszeszoritott foggal készülődik rá. Nem lehet megváltoztatni a békeszerződéseket, — mondotta továbbá, — mert akkor a háború minden nevelő és büntető hatása megsemmisülne. Benes nemcsak sikeres, hanem szellemes államférfiú is. Az a tisztára bűvészkedő siker, melyen az uj cseh állam, mint a fakír datolyapálmája, percek alatt kinőtt és leveleket hajtott, vidám szikrázásban tartja szellemét és nem engedi eltűnni lelkéből azt a mély lenézést, melyet az ügyes fogásokkal dolgozó büvészmester érez a gyermeki hitű közönség iránt. Az ő közönsége a háború győztesei és legyőzöttei. Érthető, ha kijelentéseivel, Quos ego!-jával véli lecsillapíthatni a népek tengerének hánykódásait. A politika azonban, melyre ez a kijelentés támaszkodik, azé a múlté, melynek alapja a bosszú, ámítás és türelmes papiros s melyhez ma már nem ragaszkodik más, mint akinek egész Európára vészes haszna lett belőle: Benes és kisantantbeli kiilügyminisztertársai. A kisantantban folyik még ma is ugyanaz a csalfa bűvészkedés, ami oly vigan folyt a béketárgyalások alatt. Itt süllyesztik el a régi kultúrákat, tagadnak régi történelmi érdemeket, hivatottságot, semmisítenek meg jogokat, sírfeliratoktól statisztikai számoszlopokig itt tüntetik el a magyarság százezreit. E vásott politikának, e fekete mágiának, méltán lehet jelszava, homlokdísze Benes kijelentése, a siker elbizakodottsága, a népek örökös kiskorúságában való hit pedig az alapja. Benes a szerencsére számit és a tudatlanságra épit s azt hiszi, hogy egyúttal a legmélyebb és legbiztosabb alapra is. A siker és a tudatlanság valóban rendkivüli tényező a nemzetközi politikában. A tudatlanság azonban mégsem terjed annyira, hogy ne lehetne visszautasítani Benesnek az igazsággal merőben ellentétes állítását. Benes önérzetes nemzetekre utal. Nem tudjuk, hol a választóvonal önérzetes és kevésbé önérzetes nemzetek között, de bizonyos, hogy — különösen a mai időben •— a nemzetek önérzete élesebb és érzékenyebb, mint valaha. Ez. a megkülönböztetés tehát elesik. A revízióra való készülődésre pedig — háborúval, vagy anélkül — mert a háború, mint levegőégben a zivatar, a politikai légkör mindenkori lehetősége — a történelem a példák ezreit mulatja. Elég Lengyelországra utalnunk, mely szétszaggatottsága szomorú századaiban tűrhetetlenül hirdette, „hogy nincs még veszve Lengyelország" s melynek egységét a nagy hazafi, Paderewski, szinte összezongorázta, jeléül annak, hogy a revíziós mozgalomra minden eszköz, zongora és ágyú, egyaránt jó lehet. Elég az olasz irredenta mozgalomra mutatnunk, vagy az ir hazafiak mozgalmára, akiknek hazáját Cromwell szinte végleg összetörte s akiknek minden mód — lett légyen háborús, békés, vagy forradalmi — jó volt arra, hogy elveszett állami létüket visszaszerezzék. Benes Németországra hivatkozik, mint olyan önérzetes államra, mely megszűnt beszélni a békeszerződések revíziójáról. Kérdezze meg Benes a Hitler ifjak millióit, mit gondolnók ez ezópusi rókához illő hizelgésről, melylyel lemondásukat dicsérte. Megcsonkított, széttördelt, megalázott, létében fenyegetett országnak azt mondani, hogv ne próbálkozzék minden lehető vagy csak lehetőnek látszó móddal, annyi, mint a betegnek azt mondani, hogy tétlenül várja jó vagy rossz végzetét. Várja, mig jogaiból, nyelvéből, vagyonából, földjéből, földi és égi reménységeiből, jövendőjéből kiforgatják: Benes ezt a legmagasabb nemzeti illem, a legbölcsebb politikaként hirdeti — mások számára, akik — Benes szerint — bizonyára nem tudják, hogy fejük a vállukon gondolkozásra való. Akik nem érzik, hogy a gyógyulni akarás az élet elemi parancsa. A siker, mely Benes szavainak oly kápráztató hátteret ad, azonban nem örökkévaló. Talán a nemzetközi illem megsértése nélkül el lehet mondani, hogy történelmi távlatban elképzelhető oly kor is, mely Csehország süllyedését, elmúlását látja. Nagyobb és hatalmasabb birodalmak semmisültek már meg. A siker, mely életre hozta és felvirágoztatta őket, elmúlt. A hatalom, melynek ize olyan édes, eltűnt. Erőszak, iga, a nemtelen guny, mely a legyőzötteket érte, éreztette keserűségét az egykori győzőkkel is. Nemzetek és országok ragyogásából nem marad meg soha más, csak az az üzenet, melyet Isten bizott rájuk. Négyezer év homokja fedi Bábel hatalmának színhelyét és négyezer év homokjából előtündököl Bábel és Asszur népének csodálatos képessége: mély istenkeresése és a számok rejtélyeiben való jártassága.