Magyar külpolitika, 1934 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1934 / 2. szám - Budapest-Moszkva-Bécs-Róma

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAOY4K REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XV. KVFOL1AM S. SZ. BUDAPEST 1934 FEBRUÁR Budapest—Moszkva—Bécs—Róma Irta: PÉKÁR GYULA A történet tanulságai szerint az évszakoknak is megvan a maguk ihlető politikai jelentősége: március idusa az antik Rómától Petőfi Sándorig a nagy szabadságesemények kitörésének a tavaszian fiatalos, klasszikus ideje, a késő októbervég s november eleje a meggondolt erőszak Kinn és tőrök felszabadulás) s a napóleoni „brumaire 18-iki" államcsínyek, no meg a mi gyalázatos „őszirózsás" merényletünknek a forradalmi évszaka. — a kettő közt a nyári kánikula az amerikai július 4-ével, a Bastille július 14-ével s a hónapvég hírhedt Thermidorával (Robespierre és Kun Réla is!) a véres fellángolások tomboló dátuma. Ezekkel a ..cselekvő"" hónapokkal szemben a többi rendeden eléggé semleges szokott lenni s eddigelé bizonyára világszerte a legártalmatlanabb volt köztük a farsangi bolondságnak szentelt február . . . ám mit látunk ezidén. a világőrület e fejetetejére állított jelenkorában? Azt az unikumot, hogy immár a karneválos jámbor február is a világtörténet ..cselekvő" hónapjává, véres forradalmi tényezőjévé válik: ime a bécsi álarcosbálon a ..Rlaue Donau" méla keringője mellett a maszkok alól szurony, a dominók alól kézigránát villan elő s a konfettiskocsik gépfegyverekké, sőt ágyukká alakulnak át ... s a Pierrot-k piros pomponjai helyett a vörös merénylet valóságos piros vércseppei freccsennek a farsangi bohóság eddigelé kötelezően fehér köntösére. Üdv, február, büszke lehetsz uj szerepkörödre, — ezután már valóban nem lesz hónapja az évnek, amikor a hajszolt emberiség nyugton maradhatna...!' A világtörténések üteme valóban szédítően gyorsul, — az immár cselekvővé aktivált idei február a magyar külpolitikának is három fontos kézszorítását teszi emlékezetessé. Budapest először is kezet adott Moszkvának, aztán mélyen kezet fogolt Réccsel s végül most a régi rendülellen baráti bizalommal szorítja meg Róma kezét. Az idei magyar február e bárom shakehand története. Lássuk egyenkint e kézszorításokat. '* Budapest hál február 6-án kezel adoll Moszkvának . . . mi, kik még jól emlékszünk az. 1919-iki magyar proletárdiktatúra rémeire, sőt az. ellene való harc szerény részesei is voltunk, mi, mondom, jogos és méltó felháborodással fogadhatnók a hirt, ha nem gondolnánk arra. hogy a politika nem érzelmi líra. hanem az exigenciák tudománya, mely, sajnos, nem lovagolhat az elvont erkölcs vesszőparipáján, hanem az állami lét konkrét és gyakorlati céljait kénytelen szem előtt tartani. Szó sincs róla. istenesen nemes álláspont az, hogy bármily kicsiny is Magyarország, e haza ne álljon szóba a cseka, az istentagadás, a vallásirtás, a templompusztitás s a milliókat éhenhalató kegyetlenség véresen vörös Moszkvájával . . . ám mii lehetünk róla, ha a mi puritán álláspontunkkal szemben e föld többi kis, nagy és legnagyobb nemzetei az erkölcsi imperatívusz beíveli azon a praktikusabb meggyőződésen vannak, hogy az egyensulynt törekvő világgazdaság nem nélkülözheti továbbra is a szovjet-orosz uralom alatt álló óriási termelő és felvevő teriileteket. Sok jelentős nemzetgazda egyenesen azt vallja, hogy a sokat emlegetett világkrizisnek egyik legfőbb oka épp az óriási szovjet-területek kimaradása a világ gazdasági életéből. . . denikVe ez okoskodások logikus következménye lett aztán az, hogy a hatalmaknak, főként a legnagyobb hatalmaknak, választaniok kelleti: a régi erkölcsi mintára vagy keresztes hadjáratot indítanak Moszkva ellen, vagy a másik végletben diplomáciai és kereskedelmi kezel nyújtanak neki. Spenglernek megvan a maga nézete e dilemma felől, de az exigenciálk tudományának, jól tudjuk, édes kevés köze van az erkölcsbölcselők vészkiáltásaihoz . . . vagyis a nagy és legnagyobb nemzetek a második alternatívát fogadták el s versengő féltékenységgel siettek a szovjetkapcsolatokat felvenni. Tagadhatatlanul van valami visszataszító ebben a piackereső kalmár tülekedésben, mellyel London, Páris, Washington stb. a szovjet kegyeit keresik, de hallgassuk meg az ő érveiket is. Szerintük a szovjet tizenhét év óta politikailag máris teljesen átalakult, kalandor forradalmi lendülete lelohadt, s újjáépítő gazdasági célkitűzéseivel maga Moszkva készíti elő azt a kompromisszumos talajt, amelyen az egymással szöges ellentétben álló két állameszme, a kapitalista polyári s a szociálista proletárrendszer egymással találkozhatnak. Való igaz, tiz év óta a legtöbb európai állam helyreállította a normális diplomácai viszonyt Oroszországgal s az is igaz, hogy a moszkvai kormány helyzete a német nemzeti szocializmus győzelme óta különösen megszilárdult. Varsó sietett aláírni a lengyel-orosz megnemtámadási szerződést, ezt követték a Londonban aláirt szerződések a szovjet s a kis-entenle államai közt s ezt a ciklust a francia-orosz megnemtámadási egyezmény fejezte be. Végül az elmúlt őszön az ügyes Litvinoff kivitte Amerikában, hogy Washington de jure elismerte a szovjetet, vagyis Moszkva teljes nemzetközi egyenjogúságot ért el. Szükséges-e külön kiemelnünk, hogy barátaink, Róma és Ankara, mily kivételesen jó viszonyt biztosítottak maguknak a szovjettel szemben? ... azt hiszem, felesleges a további érvelés és nyilvánvaló, hogy a bármily kicsiny Magyarországnak is revideálni kellett a tiz év előtti negatív, sőt tiltakozó álláspontját. Ami tiz év elölt belpolitikai s lökéül társadalmi ellenérzés folytán nem sikerülhetett, azt a diplomáciai összeköttetést a változott viszonyok hatása alatt most meg kellett teremlenünk. Tiz év alall több sikeres kísérlet történt a kereskedelmi kapcsolatok terén, időről-időre jelentékeny arányú üzletkötésekre került a sor, de ezeknek rendszerré való kiépítése mindannyiszor megakadt és pedig épp azon a ponton, hogy Moszkva a: árucsere további fejlesztését a diplomáciai viszony helyreállításához kötötte.