Magyar külpolitika, 1933 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 5. szám - A revizió és a 19.-ik cikkely

1933 május MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 A revízió és a 19.-ik cikkely Irta: Horváth Jenő egyetemi tanár, a Magyar Külügyi Társaság alelnöke Ismétlésbe bocsátkoznánk akkor, ha kormánylérfiainknak, közéletünk vezető embereinek és tudományos életünk kiválóságainak egybehangzó nyilatkozatai után azt mondanók, hogy Magyarország a Nemzetek Szövetsége alkotmánylevelének 19-ik cikkelye alapján az 1920-ban Trianonban megkötött békeszerződés megváltoztatását békés uton reméli és szorgalmazza. Nem volna ez más, mint azoknak a gondolatoknak ujabb és ujabb kifejtése, amelyeket időnként elmondani szoktak azok, akik e sokat vitatott cikkelynek jogászi alkalmazását a magyar jogtudomány bevett módszereivel a magyar érdek javára igyekeznek biztosítani. Ezúttal azonban el akarunk tekinteni attól a többé-kevésbé optimista beállítástól, hogy egy magasabb fórumot képzelünk magunk elé. amely előtt áÚamférfiaink és jogászaink megjelennek, hogy részt vegyenek abban a perrendszerü eljárásban, amely a kérdéses cikkely alapján a szerződés megalkotásának újrafelvételét, megismétlését jelenlené. Mi a kérdésnek ezúttal politikai, dinamikus oldalát világítjuk meg, amely a mi oldalunkon talán ke\ ésbé megszokott, de amely a másik oldalon viszont hozzánőtt azoknak leifogásához, kik a kérdésben velünk szemben állottak és a jövőben is velünk szemben fognak állani. A szövetséges és társult hatalmak, melyek a párisi békeszerződéseket megalkották, voltaképen egy szerződéi alkottak, amelynek öt változatát öt különböző kormánnyal Íratták alá, amely kormányok a háború idején a központi hatalmak szövetségét alkották. Az elgondolás valamennyiben ugyanaz volt, a fogalmazás egy elgondolásra vallott; ha valaki fáradságot venne magának, érdekes következtetéseket vonhatna le a különböző változatok egybevetéséből. Nekünk erre a levéltári szabályok szerint dolgozó vizsgálatra nincsen időnk, mert a szöveg helyett a tartalomnak, a szerződések lényegét megalkotó eljárásnak egybevetéséből keresünk következtetéseket. Az első következtetés az, hogy a szövetséges és társult hatalmak előtt a legnagyobb probléma Németország volt. Az ellen dult a harc; annak elintézését célozták a párisi békekonferencián egybegyűlt hatalmak megbeszélései és szerződéstervezetei. Az sem szenved kétséget, hogy amikor a megbeszélések eredményeként a német szerződéstervezet elkészült, a lázas munkával dolgozó kormányok fellélegzettek és a szerződéstervezetet a német kormány megbizottainak átnyújtva, már 1919 május 7-én, tebát igen korán, a békekonferencia feloszlását mondották ki. Abban a meggyőződésben voltak, hogy a német kérdés elintézése a háború befejezésének e^ész problémáját kimerítette; hogy azzal már létre is jött a béke, meg volt a békeszerződés, melyet a németeknek és amelynek változatait később a németek szövetségeseinek átnyújtottak. A szerződésben a Némel Birodalom egyes határterületeit a francia, belga, dán és lengyel államok között osztották szét: azt a kis területei, amelyei Csehország kapott, a lengyelektől igényelt területből hasították ki. Magvarország kérdése Ausztria, Bulgária és Törökország kérdésével egyforma jellegű és Német országgal szemben csak másodrangunak tekintett kérdési alkotott: hogy ezek a másodrendű kérdések egykor olyan fontosságra emelkedhetnek, mint Németország ügye, azt a nyugati hatalmak oldalán senki sem gondolta. Nem is gondolhatta, mert Németország szövetségesei, a nyugati hatalmak felfogása szerint, csak olyan mértékben és alapon veszítettek, mint Németország. Tehát csak olyan területeket adtak vissza, melyeket vagy a közelmúltban veitek el egy másik államtól, vagy pedig amelyek aránylag kis jelentőségű területeknek látszottak. Ausztria-Magyarország igy engedte át Itáliának az olasz lakossággal bíró területekel, amiről már a háború idején tárgyalt; Lengyelországnak a Csehországnak jutott Felsőmagyarországból Árva és Szepes vármegyék északi határterületeit, Ausztria részéről pedig Galíciát; Bulgária szomszédainak néhány határvárost és azok kerületét: Törökország azokat a tartományokat, melyekben aránylag alig volt török lakosság. Ebben az elgondolásban tehát 1919 elején még egyáltalában nem volt észrevehető az a feldarabolás, amelyet az érdekelt kormányok kifogás tárgyává lettek. Ez"a csalódás akként állott elő, hogy Ausztria és Magyarország a háború végéig a monarchia keretében egy hatalmat alkottak, amelynek jövőjét a nyugati kormányok együtt akarták rendezni és ezért a monarchia területéből csak Itáliát és Lengyelországot elégítették ki. Miután azonban a revíziós követelések utólag nem Itália és Lengyelország ellen fordultak, méltán kérdés tárgyát képezte a nyugati közvélemény előtt az, hogy mennyiben jelentett sérelmet a monarchia és különösen Magyarország területének szétosztása, ha utóbbiból mindössze Árvamegye és a Szepesség északi határvidékeit csatolták el. Csak később derült ki, hogy a párisi békekonferencia elé került javaslatok és követelések gondosan elkerülni törekedtek azt a tényt, hogy a monarchiát alkotó Ausztria és Magyarország nem egy, hanem két szuverén állam és nem osztrák fegyverektől összetartott népegyveleg volt. amelyet a bécsi kormány — mint akkor kitűnt — saját kárára neveztetett az uralkodóval ,,népeimnek" Miután a felosztásban érdekelt cseh. szerb és roauán kormánvok az önrendelkezési jog cimén követelték azt. hogy az osztrák uralom alatt szenvedő népek felszabaduljanak és fajtestvéreikkel egyesüljenek, senki sem látóit a beállott változásokban egyebet, mint azt, hogy az osztrák uralom alatt sinylő néptörzsek magukat önállósították és hogy Magyarországnak természetszerűen a magyar nyelvterület — „Magyaria" — maradt meg, amely területnek egyes határvidékein, főleg stratégiai és forgalmi szempontokból eszközöli szűkítéseket senki sem tekintette csonkitásnak, mert a szerződést megalkotó államférfiak felfogása szerint a felszabadult népek elkeseredése megszűnvén, semmi akadálya sem volt többé annak, hogy az ausztriai németek és a magyarországi magyarok szabaddá lett volt honfitársaikkal most mái' bekében élhessenek. Azért szokták főleg francia politikusok azt mondani, hogy mivel az osztrák uralom alatt szenvedő népek közöli a magvar nép is felszabadult, a magyarok folytonos panaszaikkal hálátlanságot követnek (-1, mert évszázadok óta visszakövetelt állami függetlenségüket a szövetséges és társult hatalmaknak Magyarország iránt érzett jóindulatából nyerték vissza. Ezt a látszólagosan megnyugtató képet torzította el az a kijózanodás, hogy Ausztria és Magyarország a valóságban nem egy, hanem kél állam volt és hogy Magyarország nem nyelvterületek szerint szakadt szél. hanem egy ezer éven át egybetartozó és egybeforrt