Magyar külpolitika, 1933 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 2. szám - A nemzet jó hire

13 M M,1 Alt KI LI'OM l lki (933 február A vízparton — Elbeszélés lila. PETERD1 SÁNDOR A lankás domboldalon ültek. Hallgattak. Gondolataik elcsapongtak a messzeségbe. A halk léptekkel közeledi") esti szürkület fátyola lassankint ráborult az egész vidékre. A mélr.:. \iSlel lesen hömpölygő folyam tuls; pártján aprű l-.n\ pontok tünedeztek lel. mintha lehullott csillagok reszketnének a házak ablakaiban. A hatalmas folyam mormolása mintha altató dal lelt volna. Hirtelen távoli dübörgés verte lel a tájat. A robogó zaj folyton erősödött. Az őserdőben riadtan menekülő fenevadak nyomán kel ilyen tompa lárma. \ ropogás lassankint csattogássá erősödött. Egy vonal volt. Vágtatva közeleded. Most hosszú, fényes esik világított az estbe, majd mini suhanó árny elrohant. A mozdony szikraesőt dobált az égnek, a kis tűzvirágok egy pillanat múlva már fakultán buktak alá a semmiségbe. Ismét sötétség letl. — Hogy rohan! — szólalt meg Pákozdy, a heverész" fiatalemberek egyike. Mintha a benne ülő emberek türelmetlenségét, lázas sietségét akarná legyőzni. Dobry, a másik fiatal ember vállát vonogatta. Pákozdy kis idő murva folytatta. — Micsoda gyönyörű találmány egy ilyen mozdony. \ nyugtalan emberi agy addig-addig gyötrődött, mig ki nem kutatta: mily hatalmas erő van az igába fogott, illanó gőzben. — Még te most is itt tartasz'.' — gúnyolódott Dobry. Az emberiség ettől a mérföldkőtől, ettől a esodától már régen messze elkerült. — De én nem Indok betelni vele. Nálam a esoda nem három napig tart. Az én bámulatom hűséges természetű. Felsóhajtott. — Vájjon mi volna, ha a tudomány nemcsak a holt anyagba tudna életet önteni, nemcsak a rejtett természeti (Töket volna képes felszínre hozni ? Gép . . . gép . . . és újra csak gép . . . De az emberben szunnyadó érzések, indulatok, ha még oly nemesek is. eltemetve rejtőzködnek. Pedig ha valaki ezeket tudná életre kelteni . . . Dobry megcsóválta a tejét. — Kissé elégedetlen vagy. Mii akarnál még'' — Ha én azl ugy szóval el tudnám mondani. Nézd, Délies, itt van előttünk ez a nagy folyó. Hullámok játszadoznak a hátán, majd egymáshoz simulnak, majd szembekerülnek. Egyszer az ár a túlpartról erre az oldalra sodorja Őket, majd innen odatartanak, a túlsó partra simulva pihennek meg. Nekik szabad. ()k mehetnek. De ha neked most eszedbe jutna, hogy belevesd magadat a vizbe és átússzál a másik partra, — nem lehetnéd meg. — Hányszor átúsztam. — Valamikor. De most! Próbáld meg most. Nem szabad. A folyó a felén tul már nem Magyarország. Idegen told. Ellenséges terület. Ha észrevennének, golyókkal figyelmeztetnének, hogy tilosban jársz. — Hál ez bizony igy van. Ez igy van! heveskedett Pákozdy. Ezt ilyen egyszerűen mondod. Én nem tudok belenyugodni. Nem tudom elhinni. Ha kinyújtom a karom, — a ház felé tárul, ahol születtem. Ahol az anyám mesékéi mondott. Ahol gyerekpajtásaimmal kergetődztem. Olt jobbra pedig a sir, ahol apám pihen. .. Itt nyugszik ... ragyog a márványon és annyi száz és száz másikon. És ez a föld nem magyar. Ez idegen terület. Nem mehetek oda, amikor akarok. Rettenetes! Dobry csendesen bólongatott. — Hát igen. Szomorú, de már megszokhattad. — Nem barátom! — lázadozott Pákozdy. Ahogy még ma is áhítatos csodálattal nézem a robogó vonatot, a sölélséget verő villanykörtét, ahogy hódolattal nézem az emberi ludás. akarat többi remekléseit, amelyeket nem a ma. hanem a tegnap, vagy tegnapelőtt teremtett, éppen ugv nem tudok hozzászokni ehhez a gondoláihoz sem. — No és? Mii no és, - hábörgotl Pákozdy. Akinek a háborúlián kivágták a karját, aki a harctéren hagyta a lábát, a tüdejét, azt az üres kabátujj, a lefegő nadrágszár, a fuldokló köhögés mindig figyelmezteti arra, hogy mit vesztett. Ez nem felejthet. Én sem. Beleidegzödötl agyamba. Ott sikong a bensőmben, Hogy a róna, a hegy. a folyó, amely ezer év óta magyar volt, most külföld: hogy sok-sok testvérem idegen, ebbe nem lehel belenyugodni, ezt nem tudom megszokni. — Helyes. És mit csinálsz? Emészted magad, toporzékolsz, lármázol — de mii segil ez ' Egy ember — mii tehet? — \Az én toporzékolásom. lármám, nyugtalan éjszakáim, bilincsei! rázó akaratom, vágyam, lázongó lehetetlenségem — erősen hiszem tovább árad és visszhangra lel minden magyar szívben. Ezt megérzik tul a vizén, tul az elrabolt hegyeken. Kell. hogy megérezzék. Dobry merően nézte barátját. A hang rezzenésével a tudósok ma mái' a távolban lényt gyújtanak és oltanak, hajókat irányítanak. És a sziv megrezdüléseinek ne lenne nagyobb ereje, mint amit tudományos eszközökkel a nyers anyag uiyujt.' . . . A fiatal ember nem birl magával. Az indulat elkapta, lel és alá járt. Társa csendesen követe tekintetével. — Lehet, hogy igazad van. De én nem tudok igy lelkesedni. Mas a természetem. Pedig jó magyar vagyok. Fáj. ha véreink sorsáról hallok. De az ilyen nagyhangú szavak, ezek a lobogó kijelentések, feldobált tüzcsóvák. nem hatnak reám . . . Hirtelen elhallgatott. A folyó felöl zavaros felkiáltások, dühös szitkozódások hallatszottak. — Veszekednek a csehek . . . -— Gsak hadd puhítsák egymást . . . A lárma nem szűnt meg. — Érdekes, mintha közelednének. —- jegyezte meg Pákozdy. — Talán csónakon vannak . .. libben a pillanatban tüzes nyílként hasított végig a levegőn a kétségbeesett kiáltás. — Segítség! Segitség! — Magyart Üldöznek! — hördült fel Pákozdy. — Szökevény, vagy menekülő, — figyelt Dobry. Csónakon üldöznek valakit! — kiáltott remegve Pákozdy. — Szerencsétlen, ha elérik . . . Puskaropogás dörreni. Utána csend. A csónakosok is figyeltek. Majd fáklyák kutató fénye táncolt végig a vízen. Vzután ismét felsikoltott a segélykérés jajszava. — Segítség! Magyarok! Nem bírom! — Éppen felénk tart! — didergett Pákozdy összekoppanó fogakkal. Kezeiből tölcsért csinált. -J—Testvér, tartsd magad! Jövök! És a következő pillanatban ledobta ruháit. belevágta magát a vizbe. Teljes erővel hasította a hullámokat. De már ekkor Dobry is a vízben volt. Türelmetlen nekifeszüléssel lökte félre izmos karjaival a fodrozó hullámokat és csakhamar messze elhagyta barátját. Testvéri Merre vagy? kurjantotta. Nyöszörgő, elhaló hang hallatszott, amely ismét beleveszeti a felcsattanó fegyverropogásba. Pákozdy kifulladt. Nem birta tovább. Lihegve, nyugtalan szívvel figyelt. Nem hallott semmit. Kutató tekintete mindenütt süni, fekete fátyolba ütközőit. Didergető rémület szorította össze szivét. A gondolat facsarta agyát: mindketten elveszlek. Felfigyelt. Valami neszt hallott, amely szabályosan ismétlődött. És köziedéit. Majd sötét tömeg ringott feléje. Dobry volt. aki fáradtan úszva hozta magával az elalélt menekülőt. Pákozdy hozzásietett és mosl már ketten vitték a magával tehetetlent. Pártol értek. — Itt volnánk! — kurjantott Dobry. azután megrázta a megmentettet. - No testvér, most már jó helyen vagy! Az a kis viz, amit nyeltél, oda se neki. A golyók pedig csak a vízben ütöttek lyukai.