Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 12. szám - Hogyan késziti elő a jövőre az ifjuságot a fasiszta Olaszország? Az olasz testnevelési intézmények

1932 december MAGYAR KÜLPOLITIKA A külügyi nevelés — a magyar jövő kapuja Leyden városa, egy ostrom alkalmával, kénytelen volt gátjait elszakítani és magára ereszteni a tenger hullámait. A nemzet, hálából a hősies város iránt, megkérdezte Leydent, milyen kárpótlást kiván? Leyden városa azonban nem kárpótlást: — egyetemet kért. A ránk szakadt özönvízből mi is egyetemeinket, kultúránkat mentettük meg elsőnek, az özönvízben a kultúra volt és maradt Ararát-hegyünk. Revíziós mozgalmunknak a kultúra volt és marad a kősziklája. Ennek a kultúrának azonban, minden neki járó tisztelet mellett, volt egy nagy hiányossága, volt és — talán — van még ma is. Olyan hiányosság, mely a kultúra magasságát, előkelő voltát nem veszi el, de csupán csillogó dísznek mutatja egy nemzet homlokán. Olyan hiányosság, melynek következtében a szerb és bolgár komitácsi, a cseh szokoltag, a macedón bandák legénye a mi müveit fiatalságunk előtt járt: s ez a külpolitikára való nevelés teljes hiánya. Szokás mondani, hogy az osztrák há2zal való összeköttetés révén elaludt a magyar nemzetnek a külügyek iránt való érdeklődése, más szóval, kihunyt valódi nemzeti öntudatának világossága. Van is, nincs is ebben igazság. Nem igaz, hogy a magyar nemzetben nincs meg a külügyek iránt való érzék. A mult — távoli és közeli egyaránt — mást bizonyít. Hogy csak a legközelebbi múltról beszéljünk, mely még a legtöbb felnőtt emlékezetében él, páratlan az a külpolitikai érzék, mely a magyar népet, az alig felszabadult parasztság legmélyebb rétegeit, Kossuth Lajos állhatatos és áhítatos híveivé tette. De arra is igen sokan emlékezhetünk, hogy mint igyekeztek felső és legfelsőbb helyekről a népnek Kossuthhoz és Kossuth elveihez való ragaszkodását provinciális érzéssé, az ellenzékieskedő mezei hadak Don Quijote-i rajongásává süllyeszteni. Tudjuk, hogy népünk égő nemzeti öntudata hivatalosan alig kapott valami táplálékot s hogy ez a nemzeti öntudat a népből egészen ki nem veszett, az csak a magyar nép örök ellenállású lelki egészségének köszönhető. A külpolitikai érzék megvolt a magyar népben, de csak a naturalizmus fokán, mint a cigányban a zenei érzék. Semmiféle vezetőnek nem jutott eszébe, hogy ezt az érzéket kiművelje. Abban a közelmúltban, melyről beszélünk, még a történelmi oktatás is megállott az 1867-iki kiegyezésnél, mintegy mutatva, hogy ez a kiegyezés a történelmi fejlődés csúcspontja, a külpolitikai teremtés szombatja, egy politikai mestermü záróköve, melyre nyugodtan hajthatjuk fejünket s mint Jákob, égi álmokat álmodhatunk rajta. E megállással fátyolozták be a magyar külpolitikai szemhatárt, zsibbasztották el a magyar nemzeti öntudatos akaratot. A monarchia minden nemzetisége forrongott, legjobbjai vezetésével szőtte terveinek fényességét, kovácsolta jövőjét, csak a magyar hitte elzsibbasztva, elbódítva, hogy a világ fejlődése megállt. A világ közvéleménye azt hitte, hogy az osztrákmagyar monarchia elnyomja a nemzetiségeket. Valójában egyetlen nemzetet nyomott el: a magyart. Még az osztrákoknak is megvolt a nagynémet álmuk, még azok is énekelték a Wacht am Rheint. A nemzeti öntudat elzsibbasztásának gyümölcse pokolkeserii lett. A nezeti elnyomás vádja, más nemzetek szabad életének elnyomásának vádja, a nagyvilág előtt ismeretlenségbe süllyesztett magyarság fejére szállt. Minden más nép jajgatott a közvélemény fóruma előtt, mutogatta sebeit: a magyar nem. Ki lehet hát a bűnös? 0, csakis ő. És a magyarsággal fizettették meg a világháború egész számláját, hátából szijjat hasítottak, felkoncolták, jobbra-balra elajándékozták. Minden nemzetnek volt nem is rejtegetett terve-álma a háború utáni időkre, csak nekünk nem. Olyanok voltunk, mint a vendéglő kirakatába tett teknősbéka, melynek hátán a felírás: Holnap leves! A háború utáni kannibáli lakomán mi voltunk a véres áldozat. A világháborúból gyöngébb, kisebb és — szerénytelenség nélkül mondhatjuk — nálunk kevesebbet érő nemzetek kerültek ki szabad, független, meggyarapodott állami életre. Sorsunkat nem számbeli kicsiségünknek, nem is ellenségeink fondorlatának és nem teljesen a közvélemény téves Ítéletének, hanem elsősorban saját készületlenségünknek, külügyi tudatlanságunknak róhatjuk fel. Nehéz szó ez, de ki kell mondani. A bibliából tudjuk, hogy a vétkes nemzedéket Isten nem bocsátotta be az ígéret földjére. A mi nemzedékünk, a most felnőttek nemzedéke valóban súlyosan vétkezett. Azóta azonban uj nemzedék nőtt fel és ez az uj nemzedék, ha hősiesen osztozik is a régi sorsában, nem akar osztozni a régi nemzedék bűneiben. Az uj nemzedék tanulni akar, hogy jobb és különb magyar legyen apáinál, széjjel akar nézni e lüktető, változó, forrongó világban, tudni akarja, mily erők, módok, eszközök biztositják nemzete fennmaradását, fejlődését. Tudni akarja, mily hatalmak és szándékok közé ékelve él, mily fegyverek szegülnek ellene, mily égi és földi hatalmak segíthetik. Az ifjú nemzedék meg akar tisztulni apái vétkétől, mely miatt most szenved, mely elvette tőle a boldogulást és bezárta előtte a jövő kapuját. Az ifjúság joggal követelheti a teljes és alapos külügyi felvilágosítást s az iskolának, nevelésnek, a kultúra minden mozzanatának nincs szentebb feladata, minthogy ebben az ifjúság oldala mellé álljon. Mert hiába minden nevelés, tanítás, ha a külügyi tájékozottság, a nemzeti élet ez iránytűje, hiányzik belőle. Külügyi tájékozottság nélkül minden nemzet csak vaktában bolyong, mint a hajós, aki a Sarkcsillag helyzetét nem ismeri. Azt mondják, a gyermek nevelése születése pillanatától kezdődik. Valóban, a nevelés olyan, mint a levegő: életünk első percétől az utolsóig szükségünk van rá. A hetvenes, nyolcvanas évek francia kisdede a „rcvans" gondolatával játszadozott s mire ez a kisNövekszik a kanadai magyarság létszáma. A Statisztikai Szemle kimutatja, hogy Kanadában az oltani népszámlálás 1921-ben 7493 magyart talált, 1931-ben ellenben a Kanadában összeirt magyarok száma 28.523 fő volt. Ezeknek 55.6%-a városlakó, a többiek a farmokon élnek. A kanadai hivatalos adatok nem mutatják ki azokat a magyar származású elemeket, akiknek legalább egyik szü lője magyar volt; ezekkel együtt a kanadai magyarság számát legalább 40.000 főre lehet tenni. Mivel a kanadai elhelyezkedés jobban megfelel a magyarság kultúrájának, itthoni foglalkozásának, mint az Egyesült Államokbeli, nagyon fontos lenne, ha a mind jobban kibontakozó kanadai kivándorlás körülményeire és lehetőségeire hatóságaink minél nagyobb gondot fordítanának.