Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 10. szám - Az ifjuság és a revizió

1932 október MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 Puky Endre Dr. Puky Endrével, közéletünknek ezzel az egyik legtiszteltebb és közszeretetben álló, politikai életünknek pedig egyik legkimagaslóbb alakjával tij ember vonull be a magyar külügyek vezetésének élére és a magyar külügyek irányításának egy olyan korszaka, amelyei elsősorban mi méltányolunk és mi üdvözlünk legjobban, akik régen valljuk, hogy a magyar külpolitika tengelyében a- trianoni békeszerződés revíziójáért való küzdelemnek kell állania. Az. uj külügyminiszter kijelentette, hogy külpolitikánk eddigi vonalvezetésében lényegesebb változás nem fog történni s a reánk váró megoldandó feladatokai ennek az iránynak továbbvezetésével, a megadott kereteken belül szándékozik megoldani. De mégis először bálijuk kormánybemutatkozó parlamenti beszédben, tehát a legexponáltabb alkalommal ezt a hangot. Az uj magyar kormány elnöke a képviselőházban nyíltan és leplezetlenül meg vallja, hogy Magvarországnak és az egész világnak akkor tesz szolgálatot, ha hangsúlyozza, hogy a békerevizió gondolatának felvetése a magyar kormáin részéről elkerülhetetlen, minthogy a békeszerződéseket olyan atmoszférában diktálták, mely nem felel meg a mai lelki adottságoknak. „Amikor mindenütt világbékéről beszélnek — mondja tovább ez a program — és amikor e békés hangulatot és atmoszférái előfeltételéül állítják a világ gazdasági helyzetének megváltoztatása szempontjából, akkor nem lehetnek kitagadott népek. Nem lehetnek olyan népek, amelyeknek nem adatik meg az egyenjogúság, mert, ha van nép, amely egyenjogúságot és elismerést kivan Európától, akkor a magyar nép a:, amely e:t joggal kívánhatja, mert a nyugati civilizációnak és kultúrának állandóan őre volt itt a Kelet kapujában. Az egyenlőtlenségek sokkal inkább veszélyeztetik a békét, mint az egyenjogúságok. Mi nem háborús politikát akarunk folytatni, de azt kívánjuk, hogy a szuverénitás kérdésében egyenrangú tárgyaló felek lehessünk; nekünk is adassék meg a jog, hogy a nemzet védelme szempontjából szükséges intézkedéseket megtehessük, amely intézkedések önvédelmi és nem háborús tendenciájuak." Ennek a kormánynyilatkozatnak külügyminisztere Puky Endre, akinek a külügyminiszteri székben megjelenésével méltán látunk tehát egy uj. egy erőteljes irányt, amelyet a kormányprogram további icszében ugy fogalmaz a külügyminiszter, hogy a Duna vidékének első őrei mi vagyunk s a dunai medence problémáinak megoldása elsősorban a mi feladatunk, a mi jogunk. Ezért szilárd az a meggyőződésünk, hogy Puky I'uky Endre külügyminiszter Endrében olyan külügyminisztert kapott Magyarország, aki nagy tudásával felfegyverkezve, egy élet tapasztalatainak bölcs leszűrése után, széles politikai látókörrel, egy modern diplomata minden készségével, alkalmas férfiú, hogy ebben a rendkívül súlyos időben a világválság hullámaiban biztos kézzel kormányozz;! és vezesse a magyar sajkát. Rohamosan közeledik az az idő, amikor az egész világ egyértelmű felismerése után a világválság megoldásának felgombolyhasa itt kell, hogy kezdődjék a Dunamedence központjában, a történelmi Magyarország területén. Mégpedig ennek a területnek régi gazdasági és történelmi egységbe való visszaállításával. Amikor ennek az időnek közvetlen küszöbén állunk, biztosabb szemű és itéletü külügyminisztert nem kívánhatnánk, mint Puky Endrét, akiben egyesült a bölcs megfontoltság, a kitartó energiával, a diplomata ügyessége a rendithetetlen meggyőződésű hazafival, s aki mindezekért hivatott arra, hogy ezekben a jövő történelmet formáló időkben képviselje az egész magyar nemzet érdekeit. A magyar fájdalom szobra Egy szobor került Budapest Szabadság-terére, melyet nagylelkű küldője, az angol Rothermere és ihletett alkotója, a francia Guilleaume, a magyar fájdalom szobrának nevezett el. A magyar fájdalom szobra. Fájdalmasan szép szobor és fájdalmasan szép név. Azonban, mint ahogy a rómaiak egyik istenének, Janusnak, két arca volt, e szobornak két neve van. A mi számunkra valóban: a magyar fájdalom, — hajdani ellenségeink számára: a feltámadt lelkiismeret szobra. Manapság kevesen hisznek a jóslatokban. Bár a jóslat mindig a bizonyosság nyelvén szól, nincsenek bizonyítékai: csak a jövő igazolhatja. A jóslat átivel a jelenen, átszivárványlik a jövőbe, ahonnan igazolását várja. A jóslatokat, talán, meghallgatják, de nem hisznek a legyőzhetetlen igazságban, mely — érthetetlen módon — időnek előtte belerobbantotta a jóslatot a jelenbe, ahová sehogy sem illik. De a jóslatnak is eljön az ideje. Üt az óra, melyben mindenkinek eszébe jut. Ki hitte volna, hogy — halálos csapást ejtve a magyar nemzeten — azok küldik elsőnek sebeinkre az irt, akik e sebeket ütötték rajtunk? Ki hitte volna, hogy azok öntik ércbe nemzeti fájdalmunk jelképét, akik közt nevünket sem lehetett kimondani átkozódás nélkül? Ki hitte volna, hogy azok akarnak vigasztalni, azok akarnak örökös figyelmeztető és bátorító jelet küldeni, akik halálos dárdát döftek oldalunkba, akik megcsonkítottak, lesújtottak? ... A megtérésnek, a megértésnek, a lelkiismeret tüzes ostorcsapásának, pálfordulásának mily bibliai csodája ez? Ki hitte volna, hogy valóra válhatik a költő komor büszkeségii jóslata: . . . S a sirt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül . . . Megöltek, de nem káini kegyellenséggel, mert, íme, megsiratnak bennünket. Elve elföldeltek, de most szeretnének feltámogatni a mélységből, ahová taszítottak bennünket. Áhitva lesik-várják feltámadásunkat. Nem hadseregekkel, nem ágyukkal, nem hatalommal, hanem szenvedésünk méltatlanságával, lázári nyomoruságunkkal legyőztük ellenségeink legártóbb indulatait. Csoda ez. Az igazság és lelkiismeret evangéliumi csodája.