Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 39. szám - A 70 milliós német nemzetre 39 milliárd aranymárkát vetettek ki a 8 milliós magyar nemzet eddig már 15 milliárdot fizetett. A románok megtévesztő ajánlata - Magyarország csak másodsorban köteles jóvátételt fizetni - Nem mondhatunk le a döntőbíráskodás elv

Magyar Külpolitika • 10 • 39. szám aki később teljesen erkölcstelen és jellemtelen embernek bizonyult, olyan szörnyű és fantasztikus követelésekkel állott elő, amelyeket a németek semmiképpen sem teljesíthettek. Bár a londoni konferencia is eredménytelenül végződött, a belátás és a józan ész politikája mégis egyre jobban felülkerekedett a megtorlás, a bosszú politikáján. John Maynard Keynes, angol közgazdasági író nyíltan felvetette a kérdést, mely szerint a győztes hatalmaknak választaniok kell: — Mit akarnak? Bosszút állni vagy pedig a kárjaik megtérítését elérni, a követelésükhöz, a pénzükhöz akarnak hozzájutni. A belátásnak, a józanságnak ez a szelleme vezetett Locarnóhoz, majd pedig a Dawes, s később a Young-féle egyezményhez. A Dawes-féle egyezmény voltaképpen csak ideiglenes, próbaegyezmény volt. A Young-féle egyezmény szerint a németeknek 39 milliárd aranymárkát kellett volna fizetniök. Ez a Young-egyezmény minket, magyarokat azért érdekel különösképpen, mivel ennek egyik szakasza kimondja, hogy a Young-egyezmény életbelépése után egy évre le kell tárgyalni, likvidálni kell a Németoa-szágtól független egyéb jóvátételek kérdését is. Ennek a szakasznak a következményeképpen akarják most Magyarországot megnyomorítani. A hágai nemzetközi tanácskozásokon ugyanis Snowden, angol pénzügyminiszter kierőszakolta, hogy a jóvátételekben való részesedést illetőleg az Angliára eső rész Franciaországgal szemben felemeltessék. Erre Franciaország a fizetési többletet áthárította a KisAntantra. Románia a német jóvátételbői évi nyolcvan millió aranymárkát követel, Magyarországgal szemben fennálló fizetési kötelezettségeit viszont nem hajlandó teljesíteni. Ilyen előzmények után kezdődtek meg pár héttel ezelőtt a párisi tárgyalások A románok álláspontja s az az ajánlat, amelyet Magyarországnak tettek, első hallásra igen tetszetős. Olyan ügyesen van megfogalmazva, hogy abszurd és megtévesztő mivoltára csupán az jöhet rá, aki tökéletesen informálva van a dolog jogi és politikai hátterét illetőleg. A románok ugyanis egy úgynevezett „generális kvittet" akarnak velünk csinálni. Nagyúri gesztussal kijelentették, hogy 1943 után hajlandók lemondani minden Magyarországgal szemben fennálló követelésükről, feltéve, ha Magyarország is lemond minden a kis-antanttal szemben támasztott igényéről. Ez jogiiag teljességgel tarthatatlan álláspont. Hiszen Magyarország már* kifizetett minden 1943-ig rája kivetett adósságot, ezzel szemben a románok semmit sem fizettek. Ezenkívül az antant az utódállamokra úgynevezett felszabadítási járulékot is rótt ki, amely járulékból a Magyarországtól elszakított területekre körülbelül 9 milliárd és 250 millió aranykorona esik, a volt osztrák-magyar monarchia elkobzott vagyonára pedig (biens cédés, átengedett javak), továbbá a jogtalan román megszállás által Magyarországnak okozott károkat a semleges bizottságok 3 milliárd aranykoronára becsülték. A románok most azt követelik, hogy mi mondjunk le ezeknek az általuk okozott károknak a megtérítéséről és akkor ők is lemondanak a jóvátételről. A románok azonban elfelejtik, hogy mi, magyarok, szénbányákban, gyárakban és különféle természetbeni szolgáltatásokban a trianoni béke aláírása óta már körülbelül 179 millió aranykoronának megfelelő értéket juttattunk az ő birtokukba. A románoknak ez a „nobilis" gesztusa, olyasformán fest tehát, mint hogyha valaki számlájának a követel rovatát behajtaná, a tartozik rovatát pedig törölné. Hogy milyen igazságtalan és abszurd módon akarják Magyarországot megnyomorítani, erre nézve nem kell más bizonyíték, mint a reánk és a Németországra kivetett jóvátételi összegek összehasonlítása. A 70 milliós német nemzetre 39 milliárd aranymárkát vetettek ki, a 8 milliós magyar nép pedig már eddig körülbelül 15 milliárdot fizetett. Továbbá a békeszerződésnek van egy szakasza, amely kimondja, hogy jóvátételeket a béke megkötése után csupán 30 évig lehet követelni. Az a bizonyos fizetéselengedés tehát, amelyet a románok nagylelkűen felajánlottak, mindössze 7 esztendőre vonatkozna, minthogy az előbb említett szakasz értelmében 1950 után tőlünk további jóvátétel nem követelhető. Van azonban a békeszerződéseknek egy másik pontja is, amelyre nekünk magyaroknak mindenképpen hivatkoznunk kell. Ez a pont kimondja, hogy Magyarország csak másodsorban köteles jóvátételt fizetni, akkor t. i., ha az antant-hatalmak nem tudnának Németországgal megegyezésre jutni a jóvátételt illetőleg. Tekintve azonban, hogy a németekkel Hágában megegyeztek, Magyarországtól újabb jóvátételi fizetést követelni nem lehet. Románia évente 20 millió aranymárkát kap Németországtól, Szerbia pedig 80 milliót. És most azt javasolják nekünk, hogy ők hajlandók lemondani azokról a jóvátételi összegekről, amelyeket még ezután kapnának, viszont mi is engedjük el a velük szemben fennálló követeléseinket. — Mi nem ifekhetünk keresztül azon az úton, amelyen a történelem halad, nem követhetünk a nagy európai áramlatokkal szembehelyezkedő önálló politikát, nem kapaszkodhatunk hele az idő kerekébe, mert az a kerék legfeljebb minket fog elgázolni, azonban feltartóztatni nem tudjuk. Éppen ezért nekünk, magyaroknak, úgy kell megfogalmaznunk az álláspontunkat és a követeléseinket, hogy azt a nagy európai országok bármelyikének közvéleménye elfogadhassa. A háború utáni időknek egyik fontos vívmánya a döntőbíráskodás s az irányzat Európában az, hogy a döntőbíróság hatáskörét mindig több és több vitás kérdésre kiterjesszék. Ezért nekünk, magyaroknak, minden erőnkkel ragaszkodnunk kell a döntőbíráskodáshoz. Ezzel is bizonyítanunk kell, hogy nekünk tiszta a lelkiismeretünk, nekünk nincs semmi titkolni vagy rejtegetni valónk, mi nem félünk a mi jogos ügyünkkel a bíróság elé odaállni. És nyugodtan hangoztathatjuk az európai közvélemény előtt, hogy a mi ügyünknek a döntőbíróság elé való utalása s a döntőbíróság tekintélyének épségbentartása, döntéseinek, határozatainak érvényesülése nemcsak nekünk, hanem az európai békének is érdekében van. Azonban nem csupán azért, nemcsak a külföld rokonszenvének megnyerése miatt kell a döntőbíráskodáshoz ragaszkodnunk, hanem igenis ragaszkodnunk kell hozzá az elszakított területeken maradt magyar testvéreink érdekében is. Ez az egyetlen fegyverünk nekünk, állig felfegyverkezett ellenségektől körülvett, letiport, lefegyverzett magyaroknak, elszakított testvéreink megvédelmezésér-e. A döntőbíráskodásról tehát akkor sem mondhatnánk le, ha csak egy fillérről volna szó, mert a Balkán prédájául dobnók ebben az esetben az egész megszállt területeken élő magyarságot és azok összes javait. Ha akadna olyan kormány, amely erről lemondana, azt a magyar közvéleménynek ei kellene söpörnie.