Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 39. szám - A 70 milliós német nemzetre 39 milliárd aranymárkát vetettek ki a 8 milliós magyar nemzet eddig már 15 milliárdot fizetett. A románok megtévesztő ajánlata - Magyarország csak másodsorban köteles jóvátételt fizetni - Nem mondhatunk le a döntőbíráskodás elv

Í92P . 0 . , November 30 minden erejével, rájön, hogy a szeretet is erőt adhat. S az aggastyán Clemeceau tud szeretni is, tud gyöngéd, tud résztvevő lenni: a francia katonákkal szemben. Ugy szereti őket, mint a nagyapa az unokáit . . . „Édes gyermekeim, kedves fiaim!" — így beszél hozzájuk, tartja bennük a lelket, velük van nemcsak lélekben, de a valóságban is. Miniszterelnök korában szakadatlanul a frontot járja, nyakig sárosan, esőben, fagyban járja a vonaliakat, nem fél a haláltól. — Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy meghaljak — mondja s kimegy a lövészárkokba, elbeszélget a katonákkal, akik valóságos babonás tisztelettel és rajongással nézik. Egy napon kimerészkedett egy előretolt állásba, ahol a francia őrszem talán 4—5 méterre lehetett a beásott német vonaltól. Clemenceau odamegy a feszülten figyelő őrszemhez s megveregeti a vállát. — Hogy vagy öreg? — kérdi tőle. — Fogd be a szád! — viszonozza fojtott hangon az őrszem, aki ugyanakkor jól oldalbavágja könyökével Franciaország miniszterelnökét. És Clemenceau úgy megörült ennek a nem várt, de annál harcszerűbb fogadtatásnak, hogy örömében megölelte a katonát . .. * Pedig egyébként nem igen tűrte, hogy bárki is ellentmondjon neki, vagy éppen sértegesse ... A háború alatt, amikor még nem volt kormányon, úgy összetűzött az elnök irodájában Poincaréval, a köztársaság elnökével, hogy mint Poincaré maga elmondja, csak korára való tekintettel nem utasította ki. . . . A háborút tehát „megcsinálta" Clemenceau. A békét, tudjuk jól, hogyan csinálta meg . . . November tizenegyedikén, a fegyverszünet évfordulóján, alig két hete tehát, a vendée-beliek egy küldöttsége ksreste fel a nyolcvannyolc éves Clemenceaut párisi lakásán. Nem hivatalos jellegű üdvözlés volt ez, csak a „földinek" szólott a látogatás és a galambősz „Tigris" éppen ezért barátságosan elbeszélgetett látogatóival, akik magukkal hozták feleségükst, gyermekeiket is. Clemenceau szürke keztyüs kezével gyöngéden megsimogatta a kis franciák szöszke fejét, a mamáknak gálánsán gratulált szép gyermekeikhez, azután meghallgatta a küldöttség szónokát, aki keresetlen szavakkal üdvözölte s kifejezte azt a reményét, hogy egy év múlva ugyanitt ismét találkozni fognak . . . A derék vendée-beliek most már nem kell, hogy Párisba jöjjenek, ha földijükkel találkozni akarnak. Georges Clemenceau elment közéjük, megtért Vendée földjébe s odaállott halálában is dacos, emelt fővel, a nagy Bíró és a történelem elé .. . Ember Gyula. A 70 milliós német nemzetre 39 milliárd aranymárkát vetettek ki, a 8 milliós magyar nemzet eddig már 15 milliárdot fizetett A románok megtévesztő ajánlata — Magyarország csak másodsorban köteles jóvátételt fizetni — Nem mondhatunk le a döntőbíráskodás elvéről — Eckhardt Tibor előadása a jóvátételről Eckhandt Tibor, a Revíziós Liga ügyvezető alelnöke, a Pátria Klub szerdai vacsoráján figyelemreméltó nagy beszédben emlékezett meg a jóvátétel problémájáról. Beszédének azt a részét, amelyben világos összefoglalásban taglalja a kisantant méltánytalan, sőt méltatlan álláspontját, valamint ismerteti a magyar politika követendő irányelveit, a következőkben ismertetjük: M

ár az ókortoan szokásos volt, hogy a háborúk •után a győzők a legyőzötteket különféle szolgáltatásokra kényszerítfctték. A győzők követeléseit általában kétféle szempont irányította: egyrészt a bosszú kielégítése, másrészt az a szándék, hogy győzelmükből hasznot Ihúzzanak. Már az ó-kori hadvezérek és politikusok is rájöttek arra, hogy ha túlzott mértékben akarják bosszúvágyukat kielégíteni, az nemcsak a legyőzötteknek, hanem őnekik magukra is kárukra válik, mert ha a legyőzötteket teljesítőképességükön felül terhelik meg, akkor bizonyos fokon túl a kötelességek behajtása lehetetlenné válik. Régen azokat a szolgáltatásokat, amelyekre a legyőzötteket kötelezték, hadisarcnak nevezték. Most tizenegy éve a világháború befejezésekor Wilson elnök azt a jelszót vetette fel, amely igen humánusnak látszik, amely azonban a gyakorlatban merő hipokrizisnek, a szavakkal való játéknak bizonyult, hogy tudniillik szakítani kell a régi barbár idők hagyományával a hadisarccal. A világháború győztesei nem ismernek hadisarcot, hanem csupán jóvátételt. A párisi béketárgyalások folyamán azonban Wilson elméleti humanizmusával szemben az antanthatalmak bosszúvágya és kapzsisága jutott érvényre. Bár egyre hangoztatták, hogy ők nem kívánnak hadisarcot, csupán a háború által okozott károk megtérítését, mégis e címen olyan szörnyű követelések teljesítésének elvállalására kényszerítették Németországot, hogy annak lehetetlenségére csakhamar ők maguk is rájöttek. 1921-<ben az antant-natalmak mái' érezni kezdték, hogy politikájuk, amelyet legnagyobb részben a bosszú kielégítése vezet, ő nekik maguknak is kárukra fog válni s hogy ily módon céljukat nem érhetik el, mert amint az angol példabeszéd mondja, ,,a tehenet levágni is, meg fejni is egyszerre nem lehet", hanem olyan kondícióban kell tartani, hogy állandóan adhasson bizonyos mennyiségű tejet. Ez a belátás vezetett a londoni konferenciára, amelyen már az a felfogás uralkodott, hogy Németországnak módot kell adni arra, hogy lélegzethez juthasson s hogy fizetőképessége biztosíttassék. Először 132 milliárd aranymárkát követeltek Németországtól, ami évi 8 milliárd aranymárka fizetésének felelt volna meg. A németek ennek a borzasztó megterheltetésnek az elfogadásába nem mentek, mert nem mehettek bele. Ennek következtében a győztes antanthatalmak megszállották a Ruhr-vidéket. 1924-ben a londoni konferencián már a józanabb felfogás kezdett felülkerekedni. Ekkor mondották ki, hogy megkell állapítani Németország teljesítőképességét, mert egyedül csak ez lehet az az alap, amelyre építhetnek. Azonban a londoni konferencián sem sikerült megegyezésre jutni, miivel Klotz, francia pénzügyminiszter, aki a trianoni békének is egyik aláírója volt, s