Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 19. szám - A szófiai magyar követség épülete

1929 13 Július 13 és minimális költséggel mégis művészi, sőt imponáló hatást elérni. Reméljük, a szófiai épitkezés iskolapéldája lesz minden további ezirányú tevékenységnek, mert a magyar ipar és a magyar művészet joggal elvárhatja, hogy ahol Magyarország képviseletéről van szó, ott az alkotómunkában megfelelően részesedjenek ők is. (r. e.) A szerkesztő postája NAGY BENŐ DR. KIR. JÁRÁSBÍRÓ (BUDAPEST). Köszönettel igazoljuk alábbi sorainak vételét : A Magyar Külpolitika f. é. 17. számában „A szerkesztő postája" című rovatban egyik olvasójukhoz küldött s kormányunk helyes külpolitikai relációit megvilágító soraihoz a következőt fűzöm hozzá: Múlt évben a kir. kúria könyvtárában a német köztársaság elnökének emlékirataiban Hindenburg, akit mi érdeméhez képest tisztelünk, azt állapítja meg, hogy a „magyarok, akik a háború elején a német tiszteket tenyerükön hordozták, milyen hálátlanok lettek később a németekkel szemben, nem úgy a hálás románok!?" Csodáljuk ezután a német gazdasági elzárkózást? Teljesen igazuk van Önöknek; ha a német orientáció szükségszerűség, úgy Németországtól kell várnunk a kezdeményezést, de egyelőre kormányunkat külpolitikai orientációjáért csak dicséret illeti az önállóság fenntartása miatt! NAGY LÁSZLÓ ref. lelkész (Kisújszállás). Levelében, többi között, a következő sorokat intézi hozzánk: Nagybecsű lapjukat állandóan élénk figyelemmel és sok tanulsággal olvasom; valóban itt is elmondhatjuk, hogy: ha a Magyar Külpolitika nem lenne, hát azonnal meg kellene teremteni! Engem családi körülményeim folytán mindig a legnagyobb mértékben érdekelt a Németországhoz való közeledés vagy a tőle való távolodás jeleinek látása. Már gyermekkorom óta ösztönszerű rokonszenvvel viseltettem a németek iránt, most pedig néhány éve a német (porosz) származású feleségem révén valamenyire meg is ismerhettem ezt az egykor hatalmas, de most oly rettenetesen megalázott országot. Meglepődve látom, hogy a magyar sajtó nem nagyon foglalkozik a németekhez való közeledés gondolatával, sőt nagybecsű lapja legutóbbi, 17-ik számának H. L. J. dr.-hoz Makóra címzett szerkesztői üzenetéből épen azt látom, hogy a mélyen tisztelt szerkesztőség egyáltalán nem barátja a németekhez való közeledés gondolatának, — és hogy miért nem, azt természetesen meg is indokolja. Németország politikája valóbari érthetetlen! Már az feltűnt a magyarságnak, hogy az egykori szövetséges nem siet a Kádömir akció támogatására. Azok a tények pedig, amiket a szerkesztői üzenetben említeni méltóztatik: egyenesen megdöbbentőek! Németoláh és német-szerb barátkozás a mi rovásunkra? A magyar árúcikkek behozatala elleni elzárkózás s ugyanakkor a csehek árúinak elfogadása? Én ennek a magyarázatát legalább némi részben a következőkben próbálom megadni: az ő politikájukat ma szocialisták irányítják, akiknek nagy része előtt' gyűlöletes minden, ami német, ami nem nemzetközi!! Magyarország úgy szerepel, mint erősen nemzeti érzésű állam, a fasiszta Olaszország barátja, — megtörténhetik, hogy a hivatalos mai német politika ezek miatt zárkózik el tőlünk és halászik az utódállamok zavarosában ... Az csak természetes, hogy a német nemzetietlenek milliói előtt a mai Magyarország nem kellemes és nem óhajtott szövetséges; de viszont ez a réteg és ez a tömeg gyűlölködő ellensége a saját hazája hazafias érzelmeinek is!! Erre vonatkozólag a következő adatokat említem meg, amelyek beszélgetés útján jutottak tudomásomra, de amiket persze lapokban nem igen lehet megtalálni. Az Ausztriához való csatlakozás gondolata csak a szocialisták és a kommunisták előtt kedves; a német nemzetiek nem óhajtanak néhány millió vörössel „gazdagabbak" lenni! Alkalomadtán méltóztassék megtenni a próbát német ismerősei között: nagyon valószínűleg szocialista-kommunista vagy szörnyen tájékozatlan naivok fognak vágyakozni az osztrák „testvéreikkel" való egyesülés után, — ellenben az igazi német hazafi legalább is tartózkodóan fog viselkedni ebben a kérdésben! Azonban ne felejtsük el: nem csak ezekből áll Németország! Vannak ott még jó hazafiak, akik hisznek Németország feltámadásában, — bármilyen nehéz is ezt hinni ma! Ezek között pedig igen sokan vannak, akik velünk, magyarokkal rokonszenveznek. Utazásaim, beszélgetéseim folyamán ennek sok jelét tapasztaltam. Én úgy érzem: ezekk i a bennünket igazán szerető és becsülő német rétegekkel fenn kell tartani az érintkezést, ezeket meg kell nyerni, fel kell világosítani minden áron és eszközzel! És nemcsak a németek rokonszenveznek velünk, mert tény, magam is sokszor tapasztaltam, hogy a magyarok közül is igen sokan éreznek talán megokolatlanul erős rokonszenvet a németek iránt. (A fentiek után nem kell külön hangoztatnom, hogy német alatt sohasem értek osztrákot.) Ezt, a már meglévő rokonszenvet ki nem használni nagy könnyelműség és mulasztás lenne, annyival is inkább, mert a másik félnél is megvan, nem kell megnyerni, nagy áldozatok és udvarlásokárán felébreszteni. Nem tudni mire jutunk, az egyik megnyerése közben el ne szalasszuk a másikat. Tartalmas levele mindenesetre komoly problémákat vet fel és a német-magyar kérdés iránt való nagy érdeklődésnek egyik újabb nyilvánulása, amit látva, szélesebbkörű vita tárgyává fogjuk tenni ezt a kérdést. Addig is a levél egyes részeire a következő megjegyzéseink vannak: Teljesen igaz, hogy a német szocializmus, melyet nagyon is befolyásolnak az irántunk való viszonyban a magyar proletárdiktatúrának a különböző német lapoknál elhelyezkedett szökevényei, elvben rossz szemmel nézik a nemzeti alapon álló Magyarországot. Hozzájárul ehhez az is, hogy az igen ügyes cseh sajtópropaganda épen a német szocialista sajtóba furakodott be legjobban és hamisításaival és rágalmaival legsikeresebben ott szítja ellenünk a hangulatot. A szerbek is zsoldjukban tartanak egy elég neves nemet szocialista szerkesztőt, aki szintén ellenünk úszítja a maga olvasóit. Szomorúbb azonban mindezeknél, hogy a Magyarországgal való őszinte megegyezéstől, a német-magyar érdekközösség felismerésétől éppen a szélső nemzeti német társadalom húzódik legjobban: az a pángermán egyesületi és sajtópropaganda, melyet félszázadja azon a hamis vágányon indítottak el az erdélyi szászok, hogy Magyarország az itteni németséget tűzzel-vassal irtja és beolvasztani törekszik! Ebből az ideológiából az újabb német nacionalista nemzedék sem tud szabadulni. Módunkban van hétről-hétre látni ezeket a német nemzeti lapokat és folyóiratokat, melyek többkevesebb nyíltsággal bejelentik, hogy Németország egyetlen terjeszkedési vonala kelet felé van, ahol régi német telepekből megvannak a már kiépített vagy kiépíthető hídfőállások, melyeknek segítségével a németség gazdaságilag és majd politikailag is annektálhatja ezeket a területeket a Közép- és Alduna mentén. Német katonai körök Károlyiéknak Mackensennel szemben elkövetett magatartását nem tudják megbocsátani és ahelyett, hogy azt az akkori hatalombitorló nemzetközi társaság rovására írnák, a magyar nemzetet teszik érte felelőssé. Egyesek természetesen mindenfelé vannak, akik igyekeznek függetleníteni magukat a sokszálú félrevezető magyarellenes propagandától és a régi fegyvertársi hűséget megőrzik máig is velünk szemben. Utóvégre Németország sem tisztán szocialistákból és pángermánokból áll, a két szélsőség közt a dolgozó társadalom zöme ott is csak olyan tájékozatlan külpolitikai kérdésekben és csak a maga szűkebbkörű ügyei iránt ér-