Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 13. szám - Seton Watson újabb támadása gróf Tisza István szerbiai politikája ellen

Magyar Külpolitika 13. szám bia. Azonban Szerbia katonai megszállása mégis bekövetkezett". Seton Watson szerint azonban legvilágosabban Gróf Tisza István két memoranduma világítja meg Ausztria-Magyarországnak terveit és politikáját, amellyel 1915-ben Szerbia katonai megszállását keresztülvitték. Az egyiket Gróf Tisza István Ferencz Józsefhez írta 1915 december 4-én, a másikat Báró Buriánhoz december 30-án. (Azóta mindkettő megjelent magyar kiadásban: Gróf Tisza István összes munkái, III. 296., illetőleg 337. o.) Mindkettőt Tisza kizárólag azért írta, hogy megmagyarázza állásfoglalását, amellyel nyíltan és határozottan ellenzi Szerbia teljes elfoglalását és annektálását. Ezt maga Seton Watson is elismeri, szerinte azonban „Gróf Tisza István ezt nem méltányosságból és emberiességből tette, hanem egyszerűen azért, mert a Monarchiára nézve súlyos veszélyt jelentett volna, ha délszláv alattvalóinak a számát növelik. Tiszának ez az állásfoglalása a legcinikusabb és legmeglepőbb az egész világháború történetében. Szerbia teljes bekebelezésének az ellenzése, amiből a hívei oly sok tőkét akarnak kovácsolni, részéről nem volt más, mint egy jól kigondolt tervnek a része, amellyel a magyarok hegemóniájának érdekében a délszlávok fejlődését akarta megakadályozni". Seton Watson az utolsó időkben többször igyekezett úgy nyilatkozni, hogy bármennyire is szemére vetik a szerbek és általában a kisantant államok iránti barátságát, ő mégis egészen pártatlanul kizárólag csak az igazságot keresi a középeurópai államok mai történetében és politikájában. Seton Watson legutolsó cikkének fentebb idézett mondatai azonban erősen kétségessé teszik, ha ugyan nem teljesen cáfolják meg, az ő sokat hangoztatott elfogulatlanságát. Százezrek Gyulafekérvárott (A Magyar Külpolitika eredeti tudósítása) Gyulafehérvár, május 21. E

zt a hétfőt aligha felejti el valaki, akit idehozott a hazafisága vagy a kíváncsisága. Százötven különvonat hozta a tízezer lakosú kis Gyulafehérvár városába a vendégeket az ország minden részéből. A parasztságot a szomszédos négy faluban helyezték el csűrökben, istállókban, házakban, ahogy lehetett és csak reggel vonultak be végeláthatatlan menetoszlopokban, egy-egy fehér táblát hordozván, a közelebbiek faluk, a távolabbiak megyék szerint. Meg kell adni, hogy a királyság, Bukovina, sőt Bessarábia is akkora tömegben öntötte az ünneplőket, aminőt nem láttak még egyszerre Erdélyben a Kárpátokon túlról. Természetesen a városba beérve, össze-vissza keveredett minden, mert annyi volt a rendező, hogy nem lehetett rendet tartani. Maga Majláth püspök, amikor teljes főpapi ornátusában székházából elindult a király fogadására, kénytelen volt eltűrni, hogy díszhintaját feltartóztassa a katonaőr és hiába mutogatta a hivatalos meghívót, vissza kellett volna fordulnia, ha egy nagyobbrangú tiszt oda nem érkezik. A sziguranca és a rendőrség a felvonulás útvonalán minden házat átvizsgált pincétől a padlásig. Természetesen itt is merénylőket keresett. A házvizsgálat után senki be nem mehetett ezekbe a házakba és szigorú rendelet tiltotta el, hogy azok a magyarok, akik félreesőbb utcákban laknak, ismerőseik lakásáról nézhessék a felvonulást. Néhányan kapták csak meg az engedélyt körülményes hivatali eljárás útján, írásban, de ezek sem nagyon élhettek vele, mert lépten-nyomon feltartóztatták, igazoltatták, majd viszszafordították őket. Sok baj volt a tribünökkel is. A rendezőség mindent veresre mázoltatott, úgy hogy szovjetkongresszushoz inkább hasonlított ez az ünnepély, mint nemzeti ünnephez. Decebáltól Janku Ábrahámig Fennakadás volt az úgynevezett történelmi menettel is, mert programm szerint a megszűnt moldvai román köztársaság, vagyis Besszarábia katonái következtek volna eredeti egyenruhájukban az erdélyi és bukovinai önkéntesek után. Minthogy azonban ez az eredeti egyenruha orosz volt, a cári hadsereg sapkáival, egyszerűen beszorították őket a csendőrök egy mellékutcába és nem engedték felvonulni. A külföldi diplomaták, újságírók, fotóriporterek elragadtatva szemlélték a bukaresti és krajovai színház művészeiből alakított korhű menetet. A dákokkal kezdődött, utánuk jöttek Traján császár katonái, majd merészen átugorva több mint ezer esztendőt, juhnyájakkal, szamárral és kutyával megjelentek a fogarasvidéki Radu Negru legendás vajda katonái. A monda szerint ők alapították a román fejedelemséget, mint ahogy a mármarosi Dragos és Bogdán vajda Moldvát. Az utóbbiak is megjelentek katonáikkal a menetben, azután Mátyás király kortársa, Nagy István vajda, majd a Báthoryak ellen küzdött Mihály vajda, s a II. József korabeli parasztlázadás vezérei. A menetet Janku Ábrahám kaszákkal, fejszékkel felfegyverzett negyvennyolcas forradalmárai zárták be. Utánuk a különböző mai ezredek küldöttségei vonultak el a díszmenet fehér lovon fogadó Miklós herceg, a kiskirály nagybátyja előtt. A felvonulás után a herceg a királyi páholy elé lovagolt, mire a király megsimogatta és cukorral etette meg a paripát. Ezzel véget is ért a hivatalos ünnep. A voltaképpeni ünnepélyről, mely előzőleg a volt tiszti étkezőben folyt le, csak az előkelőségek és az újságírók láttak valamit. A termet freskókkal díszítették a koronázás óta; a román történelem nagyjai közt ott van Hunyadi János és Mátyás király képe is. (!) Az egyesülés határozatát megörökítő négy márványtábla közül kettőről nem húzták félre a lepelt. Legalább nem szégyelték magukat ezek a táblák, melyek a kisebbségi jogok törvénybe iktatását tartalmazták. A magyart nem lehetett látni sem a fölvonuláson, sem az emlékgyűlésen. Maniu miniszterelnök, ahogy megtudta a brassói és udvarhelyi főispán erőszakos intézkedéseit, rögtön eltiltotta, hogy kényszerrel vonultassanak fel magyar küldöttségeket. Egy pár távolabb lakó jegyző nem értesült idejében az intézkedés-