Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 5. szám - Diplomáciai nihilizmus. Megjegyzés a Széphalom című folyóirat egyik cikkéhez

Magyar Külpolitika 5. szám „DIPLOMÁCIAI NIHILIZMUS" Megjegyzések a Széphalom című folyóirat egyik cikkéhez Lapunk egyik barátja az alábbi cikket küldötte be, amelyben reflektál Gzakó Istvánnak, a szegedi Széphalomban „Diplomáciai nihilizmus" címen megjelent cikkére. A Széphalom a szegedi egyetem és az alföldi írók legjobbjait csoportosítja maga körül, mondanivalói tehát mindenképen figyelmet érdemelnek, még ha egyik másik cikkével nem érthetünk is egyet. S amennyire örvendetes, hogy a külpolitikával kapcsolatos problémák ma már közéletünk valamennyi tényezőjét gondolkodásra késztetik, éppen annyira szükséges, véleményünk szerint, hogy a bírálatban a tárgyilagosság határain belül maradjunk és bár jószándékú, de igazságtalan kritikával ne kedvetlenítsük el azokat, akik a mindenkori tényállás pontos ismeretében legjobb tudásukat szentelik ezeknek a problémáknak, de ne zavarjuk vele a problémáktól távol álló nagyközönség tisztánlátását sem. Czakó István arra a következtetésre jut cikkében, hogy a magyar diplomácia és külpolitika eredménytelenül és kilátástalanul működik, sehol sem lát komoly célkitűzést és munkát ezen a téren, tagadja, hogy volna magyar diplomáciai koncepció, mert, véleménye szerint, valami nihilista felfogás vett erőt a magyar közvéleményen. Czakó cikkéhez nyomban hozzászólt a folyóirat egy munkatársa, Szamosfalvy Gábor, aki a fölvetett probléma egyik részét taglalta, azt t. i., hogy a Vatikánnál ért-e el sikereket a magyar diplomácia, vagy ellenkezőleg, vereséget szenvedett e az elszakított területek új konkordátumaival, vagy modus procedendi-vel. A Széphalom március elsejei számában pedig egy új hozzászólás lát napvilágot, melyet mi a szerkesztőség szívességéből a Széphalomban való megjelenéssel egyidejűleg közölhetünk s amelynek fejtegetéseivel nézeteink nagyobbára megegyeznek. A beküldött cikk a következőkép szól: Czakó István cikke (Diplomáciai nihilizmus) szerkesztői csillagot kapott: vitaanyagot és problémát talál benne a szerkesztőség. Az olvasónak ez kétszeres biztatás: hogy olvassa el és közölje a reflexióit. Néhány pontban egyetértek vele. Társadalmunk nagy külpolitikai kérdésekre iskolázatlan; életstandardja ma nem olyan, hogy ezt az iskolázottságot könnyen megszerezhetné, mert hisz ezt sok olvasáson — mégpedig elsősorban a nagy nyugati nemzetek nagy szemléinek és nagy politikai íróinak olvasásán — és sok utazáson át lehet megszerezni, de ezt is csak akkor, ha mindez szilárd alapon (jó iskolai előkészítés, nyelvek tudása) nyugszik. A mi úgynevezett ,nagyközönségünk "nek színvonala in politicis sohasem volt magas, s ami külpolitikai orientáltságát illeti, — sokszor megmondották — az meg határozottan alacsony. A diagnózis megvan, jó; az orvoslás volna a legközelebbi — sürgős — föladat. A gondos és céltudatos nemzetnevelés segíthet mindezen, s ha a mai generációt nem is tudjuk teljesen átformálni, a „fiatalok" (1. Czakó cikke) tudják a bajt és sok jelből látjuk, komolyan törekszenek a javításra. Amit a különböző orientációkról írt, hogy t. i. ezek semmi eredménnyel nem jártak, az talán igaz lehetne, ha az orientációkat a legközvetlenebbi siker és azonnali fizettség szempontjából nézzük. Azt sejtem, itt a terminológia körül van a baj. Azt, amit ő orientációnak nevez, azt franciául courant-nak, rapprochement-nak, tendance-nak, amitié francoA'-nek lehet nevezni. Ha a francia oly sok kifejezés közül válogatja ki esetenkint a magáét, mit sem kell szégyelnünk, ha nálunk az amúgy sem magyar orientáció nem elégséges oly sok, rokon, de mégis különböző, eszmére. Vegyük az ő példáját, a lengyeleket. A lengyel külpolitika a két nagy szomszéd között annak az európai nagyhatalomnak a függvénye, amelynek primordiális érdeke, hogy Németország és Oroszország között ne jöjjön létre a területi kapcsolat, a még szorosabb kooperáció, Lengyelország romjain, — ez Franciaország. A versaillesi béke teremtette meg Lengyelországot, az uralkodó doktrína ott tehát hogy a békeszerződések szentek. Mindez ellenünk irányul. De: e mellett lehetnek érintkező pontok közöttünk, a gazdasági, kulturális és — szentimentális területen. A mult kitörölhetetlen, azzal foglalkozni kötelesség, emlékezni is olyan jó régi és jobb időkre. S ha e pillanatban nem látunk is lehetőséget magyarlengyel politikai kollaborációra, nem szabad elfelejteni a klasszikus diplomácia ma már kissé primitívnek hangzó elvét: a szomszéd: ellenség, szövetséges ellenben a szomszéd szomszédja. Nem szabad — azért, hogy világért sem lássanak túlságos naivnak — minden orientációnál az azonnali fizetést követelni. Ha Magyarországot közelebb hozták egy pár lengyel hazafi szívéhez, ha egy kissé jobban megismernek minket Lengyelországban, — ha másrészt — egy pár magyar ember érti a mai lengyel problémákat és adandó alkalommal meg tudja magyarázni a lengyel külpolitika és gazdaságpolitika szövevényeit a magyar közönségnek, azonkívül hasznos közbenjáró lehet a két nemzet között, akkor a lengyel orientáció már megtette feladatának első részét, amit franciául rapprochementnak vagy amitié polono-hongroise-nak hívnak. De nézzük a Népszövetségről szóló megjegyzéseket . . . Nem arról van itt szó, hogy