Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 4. szám - A HELYZET A DÉLVIDÉKEN

Magyar Külpolitika 4 4. szám vezeti a könyveit. És tudomásunk van egy rendeletről, amely a posta- és iávirdatiszteket arra kötelezi, hogy a felekkel más nyelven, mint szerb nyelven, ne beszéljenek. Fel kell említenem, amil talán kevesen tudnak, hogy a legjobban szervezett íársasélet a magyar Délvidéken volt; a régi Szent István-birodalom területén ott volt a legtöbb társadalmi egyesület, a legtöbb irodalmi társaság és kultúregyesület, a legtöbb kaszinó, olvasókör, könyvtár, a legtöbb műkedvelőés zenei egyesület. Mikor a szerbek elfoglalták a Délvidéket, a katonai kormány eltiltotta az összes társadalmi egyesületek2t a működéstől. Később megjeleni egy miniszteri rendelet, amely azzal biztatja az egyesületeket, hogy tovább működhetnek, ha alapszabályaikat úgy változtatják meg. hogy hozzásimulnak a beállott politikai változásokhoz. Igen ám, miután azonban a magyar egyesületek fel vannak függesztve, nem tarthatnak közgyűlést és így, ha akarák, sem tudnák az alapszabályaikat megváltoztatni. Érdekes, milyen dühvel vetették rá magukat a könyvtárakra. A Délvidéken igen sok könyvtár volt és ezek a legkalandosabb sorsban részesültek. A szabadkai városi könyvtárt elraktározták magazinokba. A verseci könyvtárt, amelynek 26,000 — és személyes tapasztalásból mondhatom, igen jól megválogatott — kötete volt, nyilvános árverésen eladták. A legkülönösebb véget érte a /entai városi könyvtár, amelyet egy kaszárnyában helyeztek el. Az a jelentés érkezett, hogy a katonaság elhasználta. Hogyan használta el, arról nem beszél a krónika, de azt hiszem, az S. H. S. állam kultúrájának ez a legtalálóbb szimbóluma. A könyvtárak nagy része iskolákkal volt kapcsolatban. Mikor az iskolákat beszüntették vagy államosították, a könyvtárakat a különböző természetrajzi és egyéb gyűjteményekkel együtt Belgrádba szállították. Szavahihető emberektől tudom, hogy akkoriban a vasúti töltés jóimra, balra könyvekkel volt teliszórva, amelyeket a nyitott vagonokból kidobáltak. Ezek között értékes, tudományos könyvek is voltak. A Délvidéknek igen fejlett színművészeié volt. amennyiben állandó színházról lehetett beszélni Becskereken, Szabadkán, Zentán, Zomborban és Újvidéken. A szerb katonai kormány teljesen eltiltotta a magyar színielőadásokat, midőn pedig egy Nádasy nevű derék magyar igazgató személyesen jelentkezett Pasics miniszterelnöknél és kérte, hogy adjon neki játszási engedélyt. Pacsis előzékenyen hangsúlyozva, hogy a magyar színművészeti kultúra csakugyan igen magas fokon á!l s a magyaroknak joguk van hozzá, hogy élvezzék nemzeti drámairodalmuk termék >it, egy rendeletet adott neki, melyben feljogosította, hogy a jugoszláv birodalom egész területén bárhol játszhatik. De volt egy függeléke: „a helyi hatóságok engedélyével". A helyi hatóságok sehol sem engedték meg Nádasyéknek, hogy játszanak. Újabban mégis koncessziót adtak egy Földesy nevű színigazgatónak, aki Zomborban játszott is. Egy véletlen folytán tudomást szereztem a bővített zombori városi tanácsnak — így nevezik a kormány által kínevezett szerb tanácsot! — a belgrádi kultuszminiszterhez küldött feliratáról, ebben jelentik, hogy Zomborban zsúfolt házak mellett játszik a magyar színtársulat s a mi a legszomorúbb, a szerbek is tömegesen látogatják, mivel sokkal jobb, mint a szerb színház. Ez ellen ők kétféle orvoslatot ajánlanak. Az egyik az lehetne, hogy a kormány zárassa be a magyar színházat, hogyha azonban a kormány ezt nem akarja tenni, akkor tűrje el, hogy az orionisták szétverhessék ezeket a színielőadásokat. Ezt a városi tanács kérte. A kor mány egyiket sem telte meg, hanem azt az arany középutat választotta, hogy megvizsgálta a színművészek honosságának kérdését. Kitűnt, hogy tizenhatan nem jugoszláv honosok, köztük a koncessziót elnyert Földesy is cseh szlovák állampolgár, tehát rövidesen kiutasították őket és így gyászos véget ért a magyar színművészet. A jugoszláv demokrácia és kultúrpolitika rejtelmeibe bevilágítanak a következő érdekes adatok is. Egyenesadókból Szerbiában egy-egy állampolgárra 406 dinár esik. Boszniában 550 dinár, Horvátországban 702 dinár, Magyarországon, illetőleg a Vajdaságban 1118 dinár, úgyhogy az 1928-iki költségvetés szerint Szerbia az összes adók 79 százalékát a csatolt részektől kapja. Igen érdekes, hogy a költségvetésben a kiadások rovatában a közegészségügyi miniszter állami kórházak számára követel Szerbia területén 29 milliót, az összes csatolt részek számára pedig 2 és fél milliót. Az építészeti miniszter beruházásainak 83 százalékát Szerbia területén helyezi el, a Vajdaságnak jut 3 százalék. A közlekedési miniszter pedig Szerbiában a beruházásainak 80 százalékát helyezi át. Ugyanakkor Bánátban, ahol már az összes vasúti alépítmények elrohadtak, úgy segítenek a veszedelmen, hogy rendeletet adnak ki, amely a vonatok maximális sebességét 24 kilométerben állapítja meg. Még egy adatot említek a szerbek kultúrpolitikájának jellemzésére, — mert hiszen ebben a vonatkozásban nem lehet jugoszlávokról beszélni, csakis szerbekről —: a belgrádi egyetemi és nemzeti könyvtár évi dotációja 260,000 dinár, míg a délszlávok legrégibb egyetemi könyvtára, a zágrábi s vele az összes horvát könyvtárak évi 15,000 dinárt kapnak. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy Szent István-birodalmának idejében a zágrábi egyetemnek 30,000 aranykorona évi jövedelme volt. tehát több, mint a két dotáció együttvéve.