Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 22. szám - Poincaré ment - ismét Poincaré jött

1928 . 7 November 16 jövendő miniszterelnök pajtásai között az angol társadalom minden rétege fellelhető. Azon intézmény, hogy a legjelesebb tanulók egyetemi vizsgáik letétele után egy évig elmerülnek a tömegben, végtelenül bölcs belátásra és demokratikus érzékre vall. Mert csak akkor lehet megismerni az alsóbb rétegek szükségeit, vágyait, törekvéseit, ha közöttük éltünk. Ami a toleranciát illeti, az, a vallási tér kivételével, rég érvényesült Angliában. Sőt még külpolitikájában is kifejezésre jutott, mint „non intervention". Az ember vélemények abszolút tisztelete szintén egy általános vonása a brit karakternek. Ami a közvéleményt illeti, mindenkinek nyitva áll és bárki bármit eléje vihet. Élő valóság ez Angliában, melyet ugyan némileg befolyásolni tudnak a hatalmon levők, irányítani azonban nem. A demokráciából kifolyólag az ellentétek az alsó és felső osztályok között áthidalhatókká válnak. Lord Melchelt „együtt-működése" munkások és munkaadók között letompítja a szakszervezetek ellenséges viselkedését a polgári társadalommal szemben. Az angol demokrácia történelmi és földrajzi körülményeknek köszöni létrejöttét. Nem lehet átplántálni más államokba, ahol nincsenek meg azon adott viszonyok, mint Angliában. Az angol nemzet nagyságának és hatalmának alapját alkotja és mintaképül szolgál más államoknak. De, csak egyes részei vehetők át, nem az egész. És ezért van az, hogy igazi, nemes demokrácia csak az angol. POINCARÉ MENT ISMÉT POINCARÉ JÖTT A francia kormányválság — Kormányzás a radikális párt mellőzésével Irta: EMBER GYULA |H lénk emlékezetünkben élnek még ma is azok a körülmények, amelyek között Raymond Poincaré kormányát 1926 július havában megalakította. A baloldali rezsim, amely 1924-ben került hatalomra, rövid két esztendő alatt végleg lejárta magát. A francia frank, Európának ez a hajdan egyik legerősebb valutája, szédítő sebességgel gördült a mélybe, kiszámíthatatlan katasztrófával fenyegetve a francia közgazdaságot. A radikális párt elvesztette lába alól a talajt, a fejvesztett parlament tanácstalanul kapkodott jobbra-balra, míg végre 1926 július 21-én segítségére nem sietett maga a párisi utca, amikor a Kamara palotája előtt összegyűlt tömeg „Le a kartellel" „Jöjjön Poincaré!" kiáltásokkal meg nem mutatta, kitől várja a közhangulat a helyzet megmentését. És Poincaré jött. Egyszerűen, póz nélkül, komolyan, mint aki biztos a dolgában. A „nemzeti egység kormánya", ahogyan Poincaré kabinetjét nevezték, majdnem csupa „nagy emberekből" állott. Majdnem csupa volt miniszterelnökök vállaltak benne tárcát s a kamara fontosabb pártjai mind vezéreikkel képviseltették magukat a kormányban. Magától értetődően, a joboldali és mérsékelt polgári pártok a legnagyobb örömmel fogadták el a nemzeti egységet. Az egykori baloldali kartell pártjai, elsősorban a radikális párt ellenben kedve ellenére járult csak hozzá a nemzeti egység megalakításához, mert az a radikális programm legtöbb pontjának, ha nem is feladását, de legalább is hosszú, beláthatatlan időre való kitolását jelentette. A radikálisok sohasem nyugodtak bele véglegesen a helyzetbe és elégedetlen elemei, látva, hogy az ország pénzügyei rendbejöttek, a frank stabil, a költségvetés felesleget mutat, a közgazdasági élet egyensúlyba jött: egyszóval az ország szanálódott, immár elérkezettnek látták az időt a cselekvésre, s a párt most lefolyt kongresszusán puccsszerűen kiugratták minisztereiket a nemzeti egységből, s így lemondásra kényszerítették az egész kormányt. Számításaikban azonban tévedtek. Mert amikor a jobboldal egyik harcos vezére Louis Marin nyugdíjügyi miniszter pártjával az Union Républicaine Démocratique-al olyan határozatot fogadtatott el, amely rendkívül élesen elítéli a radikális párt magatartását és felelőssé teszi a bekövetkezett válságért a „nemzeti egység" kormányában helyet foglalt négy radikális minisztert is, a radikális párt erre azzal válaszolt, hogy tagjainak megtiltotta — kizáratás terhe alatt — azt, hogy olyan kormányba belépjenek, amelyben Marin pártja is helyet foglalna. Ezzel a lépéssel azután a radikális párt önmagát zárta ki minden republikánus koalícióból, amely a számbelileg legerősebb kamarai párt, a Marin-párt (131 mandátum) nélkül elképzelhetetlen lett volna. Feleki M. és Társa angol úri szabósága (20O4) Budapest, IV. ker., Irányi-u. 21. (félem.) Nagy választék skót szövetekben