Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 21. szám - Idegenforgalom és külpolitika. Előadta Lipovnitzky Pál, a Külügyi Társaság idegenforgalmi szakosztályának, Tasnády Szűs András ny. államtitkár elnöklésével f. évi október 23-án tartott ülésén

26 hogy ezek az utak nálunk nem voltak jól megcsinálva. A legolcsóbb típusú út mindig a legdrágább végeredményben, viszont a legköltségesebb típus a fenntartásban mindig kifizeti magát. De nemcsak pénzbelileg fizeti ki magát, hanem abban is, hogy a jó út nagyobb forgalmat teremt, több idegent hoz hozzánk — a több idegen pedig nemcsak több pénzt hagy az országban, hanem mindmegannyi barátot jelent, aki ha itthon nálunk jól érezte magát, politikailag is javunkra kihasználható. A határszolgálat Még csak néhány szóval akarom jellemezni a határon tapasztalt gyakori tapintatlanságot és modortalanságot. Nemrégiben Bécsből jövet, két francia úr tévedésből a személyvonatba szállt be, amely valamivel a gyorsvonat előtt indul az Ostbahnhofról Hegyeshalom, szóval Magyarország felé. Kétségbe voltak esve, hogy e miatt csak másnap hajnalban érnek Pestre. Megnyugtattam őket azzal, hogy Hegyeshalom állomáson majd átszállhatnak a gyorsra. Miután azonban ott csak mintegy negyedóra idő áll rendelkezésre, előre siettem s megkértem az útleveleket összeszedő rendőraltisztet, hogy ennek a két úrnak útlevelét adja át feljebbvalójának legelsőknek, nehogy a franciák lemaradjanak a gyorsról. A kedves válasz az volt, hogy „az ő bajuk, ha lekésnek, nem pedig az enyém". Hát így nem lehet idegenforgalmat csinálni. Tisztelet, becsület a magyar rendőrségnek, mert valóban kiváló. De itt az ideje annak, hogy a rendőr, mint minden köztisztviselő általában felismerje annak igazát, hogy ő a nagyközönség ügyeinek jó és pontos elintézésére hivatott, nem pedig a közönség feletti uralkodásra. Az amerikai köztársaság elnöke úgy írja alá a nevét, ha a legszerényebb néger állampolgárnak is ír, hogy your obedient servant: az ön engedelmes vagy készséges szolgája. Ugyanezt láttam Angliában és Franciaországban is közhivatalok részéről. Mert ott minden funkcionárius tudja, hogy ő a köz hivatalnoka, nem pedig ura. Igaz, hogy ez a köz rendszerint rosszul fizeti alkalmazottait, de ha arra vállalkozik valaki, hogy ezért a javadalmazásért a közt szolgálja, akkor teljesítse is kötelességét. Azt hiszem nem kerülne semmi nehézségbe, ha a határállomásokra csupa erre a kényes és felelősségteljes szolgálatra külön kiképzett, kiválóan intelligens és jómodorú, jó megjelenésű, tapintatos legénységet osztanának be. A tisztviselőkről nem is szólva — ezek azonban eddig még mindig szépen oldották meg feladatukat, sőt mindig örömmel látom őket udvarias munkájukban. Felette tontos, hogy az idegen mindjárt a határon jó benyomást nyerjen! Az idegenekkel való bánásmód iskolapéldája volt az amerikai újságírók másfél év előtti fogadása. Mind barátainkká váltak, mind kiemelték később cikkeikben, mennyire megbecsülték bennünk a vendégszeretet ama magasabb vonását, mely visszatartott bennünket attól, hogy panaszainkkal elrontsuk itteni jó érzésüket, annyira, hogy csak unszolásukra és akkor is szerényen és tárgyilagosan adtuk elő Magyarország keserveit, amelyek annál erősebben hatottak rájuk, mert e mellett óvakodtunk attól, hogy szomszédainkat túlzott kritikával illessük. És mindannyian hatásos, hosszú beszámoló cikkekeket írtak a magyar problémáról, mellettünk. Legutóbbi amerikai felolvasó körutamon lépten-nyomon találkoztam ezeknek a cikkeknek felvilágosító hatásával. Kötelességemnek tartottam, hogy ezt itt a hivatottak előtt külön is kiemeljem és újra hangsúlyozzam, hogy az a költség, munka és nagy fáradság, amit tavaly ezekbe az újságírókba fektettünk, mily nagy mértékben meghozta hasznát. Borah szenátorral folytatott beszélgetésem alatt ő ismételten hivatkozott arra, hogy Magyarország problémáját ismeri és hogy ezt az ismeretet főleg ezeknek az újságíróknak beszámoló cikkeiből és a Carnegie Alapítvány jelentéséből merítette. Ezt el is hiszem, mert jól tudom, hogy a legkisebb külföldi hírlapíró cikke többet nyom a latban az ő hazájában, mint a legnagyszerűbb könyv, amit magyar ember ír meg. Barátaink megtartása De mit használ mindez, ha a nagy fáradsággal, nagy költséggel, nagy előkészülettel, temérdek fejtöréssel, vendégszeretettel és bajjal megszerzett barátokat, mihelyt ezt az országot elhagyják elhanyagoljuk, ők is csak emberek és ha nem alimentáljuk őket állandóan hírekkel, egy kis figyelemmel, egy kis visszaemlékezéssel az itt töltött napokra, csakhamar semlegesekké válnak, idővel pedig el is felejtenek minket. így a beléjük fektetett munka és tőke elvész. Ez a legnagyobbfokú és legkönnyelműbb pazarlás, egyrészt magának az idegenforgalomnak szempontjából, mert hiszen az az idegen, aki egyszer barátunkká szegődött, tudvalevőleg a legjobb propagandista, másrészt és főleg azonban a külpolitika szempontjából, mert az az idegen, akit itt tejbe-vajba fürösztöttünk, akinek alig volt valaha oly jó dolga otthon vagy másutt, mint addig, amíg nálunk tartózkodott, ez az idegen, ha egy kissé melegen tartjuk továbbra is, mindig szószólónk lesz a külföldön, kiki a saját körében, de sokan még azon túl is. Ezt az erőt, ezt a befektetett erkölcsi tőkét elfecsérelni bűn, sőt mi több, hiba. Franciaországban a Bienvenue Francaise működik nagy sikerrel az idegenek informálásában, fogadásában és a velük való állandó kapcsolat fenntartásában. Csehszlovákiában hasonló szerv létezik, melynek baráti köre kiterjed az egész világra. Jugoszláviában hasonló intézmény dolgozik, sőt dolgozott már