Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 21. szám - Idegenforgalom és külpolitika. Előadta Lipovnitzky Pál, a Külügyi Társaság idegenforgalmi szakosztályának, Tasnády Szűs András ny. államtitkár elnöklésével f. évi október 23-án tartott ülésén

23 ist nicht erlaubt." Az amerikai éppen Romániából és Jugoszláviából jött. Történetesen éppen aznap délelőtt leintettem őt, amikor a villamoskalauznak akart borravalót adni. Leírhatatlan a szegény nénike gesztusának hatása erre az amerikaira. Tavasszal találkoztam vele Amerikában. Még ma is lelkendezve beszéli, hogy Magyarországon milyen becsületesek az emberek. Ezeket a néniket külön fizetni kellene azért, hogy ne fogadjanak el borravalót a külföldiektől. Ezek a dolgok csak csekélységek, de mindannyian jól tudjuk, milyen életbevágó -kérdések dőlnek el sokszor ilyen kicsiségeken. Merem állítani, hogy Magyorország trianoni sorsa is jórészben egész kicsinek látszó hibákon dőlt el. És éppen ezért tartom én*az idegenforgalmat és az idegenekei való bánásmódot külpolitikai érdekeinkre nézve rendkívüli fontosnak. Úgy értesültem, hogy Berlinben már tanszéket nyitottak az idegenforgalmi tudományok tanítására. Svájcban az elemi iskolákban már arra tanítják a gyermekeket, hogyan viselkedjenek idegenekkel szemben. Nem érzem magam hívatva annak elbírálására, hogy melyik módszer célirányosabb. Talán a kettő együttvéve. De ez nem is fontos. Fontos azonban és reánk nézve úgyszólván életkérdés az, hogy vigyük át a közszellembe, hogy minden szó, amelyet akáríri ebben az országban idegennel vált, minden szolgálat, amelyet idegennek teljesít, minden mozdulat, amelyet idegen figyel meg, minden legkisebb udvariasság, amit idegennel szemben gyakorol, értékes politikai tevékenység, mivel kultúránk, műveltségünk, civilizációnk mellett tesz tanúságot, aminek hírét az idegen, nem tudni milyen messzire és milyen társaságba viszi el. Ez pedig csak öregbítheti azt a rokonszenvet, amely irántunk már számos országban kezd megnyilvánulni. Nem szabad egy pillanatig sem elfelednünk, hogy Szent István királyunk azzal az elhatározásával, hogy nem a bizánci, hanem a római koronát fogadta el, Magyarországot mindörökre a nyugati kultúrának jegyezte el. Magyarország kis ország volt mindig ezek között a nyugati gazdag mágnásországok között: aféle jó családból származó gentry. Számos ilyen gentrycsalád van Magyarországon, mely származására épp oly előkelő, mint a mi mágnáscsaládaink, de amelynek vagyoni helyzete nem engedte meg, hogy épp oly fényűző életet éljen, mint a mágnások. Mégis felette nagyra becsülték mindig ezeket a családokat a legfelső körökben is, mert tudományukkal, műveltségükkel és sokszor a legelőkelőbbeken is tűi tevő jó modorukkal, szép, noha szerény életmódjukkal, első helyet vívtak ki maguknak a legelsők között is. A népek között ma már nem a származás számít, hanem a hatalom és műveltség. Hatalmunk, sajnos, nincs de éppen azért iparkodnunk kell arra, hogy, mint jó családból származó iszegényebbsorsú gentryk, modorunkkal, ízlésünkkel, műveltségühkkel, tudományunkkal, tisztaságunkkal, becsületességünkkel és kultúránkkal vívjunk ki magunknak oly helyet a népek arisztokráciájában, amely biztosítja számunkra ezeknek a hatalmas nemzeteknek velünk való összetartozandóságát. Tudnunk kell, hogy a legnagyobb érdem sem ad több jogot egy kaszinóban, mint amennyi a többi tagnak is kijár — de a legcsekélyebb kisiklás súlyos következményeket von maga után még arra nézve is, akit már egyszer íkörükbe fogadtak. A körülmények úgy hozták magukkal és ebben mi magyarok is hibásak voltunk, hogy ellenségeink megelőztek minket a propagandában s ezzel legalább is elhitették magukról, hogy méltók arra a bizalomra, amellyel őket a nyugati államok társaságában fogadták. Régebbi propagandájuk folytán ők már jóval előttünk bekerültek a kaszinóba — mi még csak új tagok vagyunk ott és tudvalevő, hogy az új tagot mindenki szigorúbban figyeli. Nekünk tehát önmagunkat kell felülmúlnunk fellépésünkben. Egészen biztos, hogy a vékony kultúrfesték alatt már meglátták a nyugaton a cseh, román és szerb szélhámost. A mi magunkviseletétől függ most már, minket becsülnek-e meg majd jobban, mint őket. Ennék első követelménye a szerénység. Budapest és Magyarország látnivalói, kultúrintézményei maguktól beszélnek, nincs arra szükség, hogy mi is még külön feldicsőítsük. Sohasem tesz jó benyomást, ha túlozunk valamit. Ha valakinek előre feldicsérik a szép asszonyt, az sokszor csalódást fog érezni, ha meglátja. Mutatnivalóinkat mindig azzal a szerénységgel ismertessük, amely az igazán művelt ember sajátossága. Ne feledjük el, hogy a mi nemzetünk egy évezreden át majdnem megszakítás nélkül háborúban volt és éppen' a nyugati kultúra megmentéseért vérzett. Ez alatt a tíz évszázad alatt csak hébehóba kerültünk mintegy két heti szabadságra a frontról. Ez az atmosféra nem volt bizony alkalmas arra, hogy kifejlődhessenek nálunk azok az intézmények és tulajdonságok, amelyek a nyugati népekben, a mi védelmünk alatt sokkal békésebben fejlődhettek ki. Azt tapasztaltam, hogy nálunk sokan követik el azt a hibát, hogy a látnivalók és nevezetességek feldicsérésében túlzásba esnek. Pedig jól tudjuk, milyen kellemetlenül hat ilyesmi mireánk is a külföldön. A valóban művelt ember és nemzet nem dicsekvő — a kritikát az idegenre bízza. Saját tapasztalatomból tudom, hogy viszont a művelt idegen magától is lelkesedik és teljesen elég, ha arra figyelmeztetjük őt, hogy valami van, ami talán érdemes az ő figyelmére. Sohase vigyünk idegent oda, ahova nem kívánkozik. A mezőgazdasági múzeum valóban páratlan a maga nemében, amelyet minden idegennek meg kellene néznie. Mégis lehetséges, hogy egy zene-