Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1928 / 21. szám - Idegenforgalom és külpolitika. Előadta Lipovnitzky Pál, a Külügyi Társaság idegenforgalmi szakosztályának, Tasnády Szűs András ny. államtitkár elnöklésével f. évi október 23-án tartott ülésén
22 annak, aki valamely országgal, kivált imáig az abban kifejtendő propagandával foglalkozni mer, elsősorban ismernie kell az ottani népnek lelkét, szellemét, irodalmát, intézményeit és sajátosságait. Nagy tévedés például, ha valaki azt- hiszi, hogy egy magyar nézőpontból kitűnően megírt kalauzkönyvet elég kifogástalanul lefordítani angolra és franciára és így útnak ereszteni. A valóságban az angol könyvnek egész másmilyennek kell lennie, mint a franciának, de semmiesetre sem olyannak, mint a magyarnak. Mert az egyik nemzetet egészen más szempontok érdeklik, mint a másikat, a magyar szempontot pedig mindig csak az ő speciális szemüvegükön keresztül fogják megérteni. Távolról sem elég tehát csakis a nyelvet magát többé-kevésbé jól birni. Az ismeretek egész nagy tárházára van szükség, hogy valaki úgy legyen képes az idegenekkel foglalkozni és az ő hazájukban Magyarországra nézve hasznos propagandát kifejteni, ahogy azt az ő sajátosságaik megkívánják. Az idegenekkel való bánásmódról Áttérek most az idegenekkel való bánásmódra itthon. Már az előbbi téma is sokkal nagyobb, mintsemhogy azt egyetlen előadás keretében teljesen letárgyalhatnánk. Az eddig elmondottak tehát csak kis része annak, ami a propaganda terén, mint gyakorlati tapasztalat, leszűrhető. Az idegenekkel való bánásmód még ennél is nagyobb feladatok elé állítja az előadót s így ezen a téren is csupán a legkézenfekvőbb tapasztalatokról tehetek említést. A magyar vendégszeretet valamikor páratlan volt. A mai fogalmak szerint őseink sokszor túlságba is vitték ezt az erényt. Ma már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy vendégünkkel úgy bánjunk, mint annakidején, noha még mindig híresek vagyunk vendégszeretetünkről. De ma már nem is oly fontos az, hogy mit adunk: a fő az, hogy azt, amit nyújtunk, hogyan nyújtjuk. Az ország és a magyar társadalom elszegényedése nem titok többé a világon és nincs mit szégyenlenünk azon, ha nem birunk annyit adni, amennyit szeretnénk. Ebben az irányban a művelt külföldi rendkívül toleráns és megértő. Sőt mondhatnám rossz benyomást tesz reá, ha azt látja, hogy erőnkön túl vendégeljük őt meg és e mellett az ország nyomoráról panaszkodunk. Nagyon éles kritikákat hallottam ilyen tekintetben különösen a háborút követő első években, amikor nyakra-főre kerestek fel minket idegen missziók és mindenféle tanulmányozó testületek, melyeket fejedelmi módon etettünk, itattunk és a dús asztalok mellett felpanaszoltuk nekik nyomó runkat és fájdalmainkat. Viszont, különösen a nyugati idegen nagyon pontosan megkívánja, hogy pénzéért jól és főleg becsületesen szolgálják őt ki. Az a kereskedő, aki 7 pengőért ad el egy kölnivizes üveget, melynek talpára egy 5-ös van írva, az a könyvkereskedő, aki egy 4-essel megírt könyvet 5 pengőért árul, az a szállodás, aki azt hirdeti, hogy nála 6 pengőért vannak szobák s azután kiderül, hogy legolcsóbb szobája 8 pengő, az a vendéglős, akinél a menü 3 pengő, noha a budapesti kalauzban az áll, hogy nála, mondjuk a fekete liliomnál, már 2 pengőtől feljebb lehet ebédelni, épp úgy vét a*vendégszeretet törvényei és az ország érdekei ellen, mintha durva lett volna a hozzá betérő idegennel szemben. Nemrég azt olvastam egy előkelő amerikai folyóiratban, hogy Olaszországban mindenki úgy bánik az idegennel, mindenki úgy viselkedik, mintha álandóan vendéget várna. S ez így van jól. Nálunk magyaroknál is mindig a vendég volt a főszemély. Abban a szabályban tehát, hogy mindenki mindig viselkedjék úgy, mintha vendéget várna, vagy mintha vendége volna, minden lehető helyzet megoldása adva van. Nyilvánvaló, hogy ősi tradícióink szerint, sokszor még erőnket meghaladóan is, szívélyes örömmel adunk oda mindent, amit csak birunk, vendégünknek. Menynyivel nagyobb kötelességünk tehát önmagunkat is felülmúlni akkor, ha olyan idegent kell kiszolgálnunk, aki mindenért meg is fizet. Megfizet készpénzben, megfizet otthon dicséretben, ami a legbiztosabb propaganda és megfizet abban, hogy mindig több barátot szerez ennek az országnak, ahol jól érezte magát, amelynek kultúráját, elnyomatását és szerencsétlenségét, valamint a rajta esett igazságtalanságot személyesen tanulmányozhatta. Senki sem áll elég magasan, hogy magát az idegenforgalom követelményei alól kivonhassa, de senki sem oly csekély, hogy magaviseletével jó vagy rossz impressziót ne kelthetne az idegenben. Azt tapasztaltam, hogy különösen azok az idegenek, akik nemcsak, mint egyszerű túristák jönnek Magyarországra, hanem akik itt szemlélődnek is, távolról sem csupán arra kíváncsiak, amit a felsőbb osztályoktól hallanak. Nagyon sokan beszédbe ereszkednek a nép egyszerű gyermekével, a villamoskalauzzal, a vásárcsarnoki kofával, a soffőrrel, a rikkanccsal vagy a rendőrrel. Ebben elölj árnak az amerikaiak, akik elképzelhetetlen meglepetéseket tudnak számunkra kigondolni. Akadtam már olyanra is, aki még hazulról hozott magával egy cédulát, amelyen pontosan fel volt írva, hogy nézze meg az Angyalföldi munkásnegyedet és az úgynevezett tizenháromház elnevezésű tömeglakást, azután pedig a keletázsiai múzeumot. Sohasem felejtem el annak az amerikai írónak meglepetését, akinek jelenlétében a Vigadótéri kioszk előtt a Buchwald-székek nyomorult szegény jegyszedő nénikéje valami félreértés következtében visszaútasította a 10 fillér borravalót, azzal, hogy „es