Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 21. szám - Idegenforgalom és külpolitika. Előadta Lipovnitzky Pál, a Külügyi Társaság idegenforgalmi szakosztályának, Tasnády Szűs András ny. államtitkár elnöklésével f. évi október 23-án tartott ülésén

20 utak nem küldték meg a tarifát. Azt ajánlotta, hogy útazzam a Kassa-Oderbergi vonalon, gyönyörű vidéken, Transsylvániába és onnan Bukarestbe. Vissza pedig Jugoszlávián át. Nagyon csodálkozott, amikor megkérdeztem tőle, honnan tudja mindezt ilyen pontosan és erősen bizonykodott, hogy ez mind színigazság. Természetesen a frankhamisítással is előhozakodott. De azután nagyon csendes lett, amint megmutattam neki magyar útlevelemet. Vájjon hány jóhiszemű és tudatlan amerikait térítettek el ezek az irodák attól, hogy eljöjjenek Magyarországra ? Információm szerint ezek az irodák már a második évben képesek voltak arra, hogy maguk fedezzék költségeiket. Persze nemcsak utazási jegyeket árusítanak, hanem teherszállítással is foglalkoznak, sőt információk gyűjtésével is. A helyiség tele van szebbnélszebb fényképekkel, tájképekkel, fürdőleírásokkal és plakátokkal. Albumok és prospektusok halmaza lepi el az elegáns klubszékekkel körülvett asztalakot. Mindenki kifogástalanul beszéli a nyelvet és a szolgálat is kifogástalan. Az ablakokban transparensek és gyönyörű kézimunkák. A falakon és kis állványokon mindenütt szebbnél-szebb háziipari készítmények. Térképek és hotelek látképei. Önkénytelenül is arra gondolunk — miért nincs nekünk is ilyen információs irodánk külföldön? Valószínűleg azért, mivel erre sincs pénz. Pedig erre igazán kellene pénznek lennie. Tudtommal anakidején azért létesült az IBUSz, hogy az idegenforgalmat minél nagyobb arányban fejlessze. Kétségtelen, hogy ebben az irányban nagyon szép eredményeket is ért el, amint mindannyian látjuk. További kiépítésében azonban meg van bénítva azzal, hogy — hallomásom szerint — az elért pénzbeli hasznot be kell szolgáltatnia az államvasútaknak, ahelyett, hogy azt nyomban újabb és hatékony propagandára használná fel, amely kézenfekvően újabb és nagyobb forgalmat s ezzel sokkal több hasznot hozna — nem is szólva arról a megmérhetetlen politikai haszonról, amellyel a fokozottabb idegenforgalom jár. Nincs magyar ember, aki ébren és álmában ne követelné a békereviziót és Magyarország egységének visszaállítását. Érthetetlennek találom tehát ezt a politikát, ami még az idegenforgalom révén elért tiszta hasznot is elvonja a továbi befektetésektől. Magyarország mai helyzetében és a közlelkiismeret követelte aspirációival nem építhet csak arra, amit egyes külföldi jóakaróink harcolnak ki részünkre. Nekünk magunknak kell cselekednünk. Kérdem, hol volna a magyar kérdés, ha Rothermere lord nem állott volna mellénk és nem vitte volna páratlan energiával igazságunkat a világ szeme elé. Már pedig Rothermere kezdeményezése tisztára a véletlen műve volt. Annak elindulásában nem működött közre semmiféle magyar erő. Nekünk magyaroknak csakúgy meglepetés volt, mint ellenségeinknek. Megvallom, pirulva állok a nemes lord előtt, mert ő, az idegen, érdekünkben történt megmozdulásával többet tett és többet áldozott értünk, mint mi magunk. Ismétlem, az idegenforgalom nem megy magától. Ide nagyon nagy és nagyon ügyes propaganda és jól átgondolt szívós munka kell. Ezt pedig megfelelő pénzbefektetés, sőt áldozat nélkül nem lehet megcsinálni. Ne feledjük el, hogy Magyarország ma a világ egyik politikailag legérdekesebb állama, amely mindinkább az európai ibéke biztosításának középpontjává válik. Mint Apponyi Albert gróf őnagyméltósága oly találóan mondotta a múlt héten a parlamentben: a magyar ügy ^szépen érik — mint az alma a gyöngyösapáti gyümölcsösben. Pedig eddig csak az árnyékban ért a mi almánk. Az idegenek mosolya, akik barátainkká válnak olyan, mint a napfény: minél több, minél melegebb és hathatósabb napsugár éri a magyar országalmát, a magyar apostoli kettős kereszt és Szent István Szent Koronájának háromságát, annál hamarább jön el az ideje annak, hogy megérve, újra megillető helyükre tehessük. Véleményem szerint egy-egy ily információs irodát kellene felállítanunk New-Yorkban és Londonban — a harmadikat pedig Párisban. Anyagi szempontból az első kettő talán hasznosabbnak fog bizonyulni, mint a Párisi, viszont a Párisi éppen külpolitikai okokból a három közül a legfontosabb és ennek munkája egyúttal a legnehezebb. Ez természetes is. Hiszen a velünk szimpatizáló országokban csak szorgalom, rátermettség és ügyesség kell iához, hogy a propaganda sike,res legyen. Olaszországban ez majdnem magától megy immár, Amerikában, ahol á talaj oly kedvező, kizárólag fizikai kérdés, hogyan győzzük az ottani arányok mellett a felvilágosító munkát. Angolországban ottani nagy barátaink állnak mellettünk és nekünk főleg csak arra kell ügyelnünk, hogy itthoni viselkedésünkkel el ne veszítsük őket, Franciaországban, azonban egész más a helyzet. Már pedig Franciaország szava még mindig kétszeres súllyal esik latba, ha mirólunk van szó és nem szabad elfelednünk, hogy ott még mindig nem józanodtak ki szomszédainkból, akik hihetetlen ügyességgel és hamissággal használják ki azt a körülményt, hogy a franciák füle még mindig nyitva áll az ő vádaskodásaik számára. Tenger munkába és pénzbe kerül ezeket a vádakat és befeketítéseket utólag megcáfolnunk és — e mellett még mindig ott marad a francia lélekben az a latin mondás, hogy semper aliquid haeret. Megelőzni sokkal könnyebb és olcsóbb volna. Nincs amerikai, aki elkerülné a francia fővárost, de angol is rengeteg számban fordul meg Párisban. Éppen azért ott hatványozott