Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 14-15. szám - A döntőbírósági elv veszedelemben. Erős támadások Chamberlain ellen az angol sajtóban

Magyar Külpolitika • 2 • 14—15. szám tokból azt is konstatálhatjuk, hogy például leölt és élő baromfiban, nemkülönben cukor­ban és szalmában éppen a kellő organizáció eredményeképen kivitelünk évről-évre örven­detesen emelkedik. Nézetem szerint a legsürgősebb teendő te­hát a kivitel megfelelő megszervezése. Akkor, amikor az európai államok között a legélesebb verseny folyik az egyes piacok megszerzése és megtartása körül és erre a célra a legtöbb állam hatalmas összegeket áldoz, akkor Ma­gyarország sem maradhat ezen a téren tét­len, hanem sürgősen cselekednünk kell, mert a svájci piacot is csak az esetben és úgy biz­tosíthatjuk magunknak, ha cikkeinkkel ott versenyképesek tudunk lenni. Ehhez pedig feltétlenül szükséges az állam beavatkozása és támogatása is, mert sem maga a termelő­érdekeltség, sem a legügyesebb kereskedő nem képes saját erejéből azokat a hátrányokat és diszparitásokat kiküszöbölni, melyek a ma­gyar árut a többi konkurrens állam cikkével szemben sok esetben sújtják. A svájci magyar kereskedelmi kamara kétségtelenül már eddig is igen szép eredmé­nyeket ért el, felkutatta a szükséges gazda­sági összeköttetéseket, igyekezett mindenütt újabb kapcsolatokat létesíteni; svájci vendé­geink pedig most személyesen is megismer­hették gazdasági erőinket és felkészültségün­ket. Most tehát már csakis az szükséges, hogy a kormányzat is igyekezzék a rendelke­zésére álló eszközökkel tovább kiépíteni Svájc és Magyarország között a már meglévő és szilárd alapokon nyugvó gazdasági kapcsola­tokat. A DÖNTŐBÍRÓSÁGI ELV VESZEDELEMBEN Erős támadások Chamberlain ellen az angol sajtóban \ Népszövetségi Tanács júniusi ülése­zése sem oldotta meg tudvalevőleg a magyar-román döntőbírósági konfliktust, a melynek jelentősége messzire kinyúlik a két ország keretén kívül. A világháború óta any­nyira tapogatózó gyermeklépésekkel haladó konszolidáció egyetlen elvi vívmánya még csak a döntőbírósági elv, melyet a papírról a gyakorlatba kell előbb átvinni, hogy csak­ugyan értékké és a béke eszközévé váljék. Ezt az elvet azonban előbb Genfben, július 13-án pedig Londonban olyan megrázkódtatás érte, melyet, ha az okot nem reparálják, azok, akik előidézték, ki nem heverhet soha. Genf­ben a tanácselnöki tisztet viselő kubai delegá­tus puccsszerűen kimondta, hogy a Népszö­vetségi Tanácsra nézve megszűnt a döntőbí­rósági konfliktus, minthogy a tanács nagyon is egyoldalú ajánlását és még inkább azokat a jogilag képtelen jogászi szakvéleményeket, melyeket egy ad hoc bizottság politikai prin­cípiumoktól vezettetve, a tavalyi júliusi ta­nácsülésen felállított, Magyarország nem fo­gadta el. A Tanácsnak ez ellen az úgyneve­zett határozata ellen, mely nem jelent keve­sebbet, mint azt, hogy a Nemzetek Szövetsége egyáltalában nem akarja teljesíteni a tria­noni szerződés 239. §-ában előírt kötelezett­ségét, Apponyi gróf, a magyar delegátus rög­tön az elnökhöz intézett levélben támadta meg. A Népszövetségi Tanácsnak szerződés­adta joga és kötelezettsége volt, hogy a Ro­mánia által visszahívott nemzetközi döntő­bíró helyére pótbírót jelöljön ki. Magyaror­szág, mint tagállam ezt kéri már másfél esz­tendeje, anélkül, hogy jogi köntörfalazásokon kivül egyebet kapott volna. A Népszövetség egyáltalában nem tud Népszövetség lenni, mint ez a kérdés is mutatja, hanem máig is csak a győzők szövetségének érzi magát, mely úgynevezett győzőtársat nem akar elmarasz­talni, bármennyire megkívánná is ezt az anyagi és alaki jog. Mindenféle rabulisztiká­val tehát Magyarország jogos panaszának el­intézése alól akar kibújni, minthogy Magyar­ország és Románia álláspontjának összefér­hetetlensége miatt hiába utasítgatta a két ál­lamot egymás közti megegyezésre. Chamber­lain angol külügyminiszter, mint az ügy. elő­adója, a jogi álláspont helyett a méltányosság álláspontját állította fel, felhíva a feleket, ve­gyék ezt tekintetbe. Magyarország hajlandó is lett volna a legmesszebbmenőbb méltá­nyosságra, amennyire ez saját igazságkereső állampolgárainak túlságos sérelme nélkül ke­resztül lett volna vihető. Románia azonban a legridegebben elzárkózott mindenféle méltá­nyosság elől és jogi alap helyett, hol alaki ki­fogásokkal akart kibújni kötelezettsége alól, hol politikai demagógiával akarta elterelni a figyelmet a kérdés lényegéről. Egy hónap telt el a júniusi tanácsülés óta, anélkül, hogy tisztázni lehetett volna, kit terhel a felelősség a genfi határozatért: váj­jon Chamberlain, Briand és Stresemann tá­vollétét használták-e fel a kérdéssel tisztában nem levő s az óriási nemzetközi felelősséget nem érző másodrendű kiküldöttek, hogy az ügyet levétessék a napirendről vagy pedig csakugyan a nagyhatalmak maguk futamod­tak meg szégyenletesen és kompromittálták a Népszövetség tekintélyét s a döntőbírósági elvbe vetett hitet s egy nagyranövesztett agyaglábakon álló balkáni szövetséges ma­gánérdekeiért. Ez a kérdés pedig nemcsak a peres feleket érdekli, akiknek egész anyagi létük ettől a pertől függ, nemcsak Magyaror­szágot, melynek körömszakadtig ki kell tar­tani állampolgárai jogos érdekei mellett, ha­nem az egész emberiséget. Vagy van döntő­bírósági elv, mellyel az ezután fenyegető há-

Next

/
Oldalképek
Tartalom