Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 6. szám - Szerbia szerepe a világháború kitörésében. A Narodna Obrana és a Fekete kéz - Sztojanovics professzor könyve, Lyuba Jovanovics és Nikola Nedanovics leleplezései - Miss Edith Durham vádjai

1926. március 16 — 4 — A Magyar Külpolitika 3. számú melléklete nal hozzájárult, hogy a nyomozásban magyar területen szerb hivatalos közegek is résztvegyenek, ami meg is történt. A magyar kormány itt, ebben a teljesen hasonló esetben nem látta veszélyeztetve szuverénitását, mert hiszen semmi titkolni valója nem volt s így nem szorult rá erre az ürügyre, hogy megakadályozza a vizsgálat teliességét. Sztojanovics professzor könyve is sok anyagot ad a gyilkosság felderítésére. Ez a könyv első olvasásakor azt a látszatot kelti, mintha ez egy száműzött szerb munkája volna, aki ártani akaria az országának. A valóság azonban az, hogy a szerző a történelem professzora Belgrádban és azt az állását a könyv megjelenése után is megtartotta. Sztoianovics előszavában a következőket mondja: — Ennek a könyvnek a legfontosabb részéhez, tehát a gyilkossághoz az anyagot olvan személyek szolgáltatták, akik maguk is résztvetíek az eseményekben. Ezek mind olyan tisztek, akik akik 1903-ban részesei voltak a Sándor király e'lení összeesküvésnek és azután vagy tagiai, vagy pedig ellenlábasai a „Fekete kéznek". Ezenfelül adatokat kaptam olvan személvektől, akik azokat közvetlenül Dimitrijevics vezérkari ezredestől, a főherceg legyilkolásának megszervezőjétől nyerték. A gyilkosságról Sztojanovics a következőket mondja: — II. Vilmos császárnak Ferenc Ferdinánd trónörökössel Konoüistban történt találkozása után Dimitrijevics. a szerb hírszerzőosztály főnöke bizalmas információkat kapott, az orosz vezérkartól. Ezek szerint Vilmos császár megígérte volna a trónörökösnek, hogy megtámadja és elnyomja Szerbiát. — Amikor azután az osztrák-magyar hadseregnek a hadgyakorlatait Boszniában rendezték meg és nyilvánvalóvá vált, hogy a trónörökös is Szerajevóba készül, Dimitrijevics teljesen meg \olt győződve arról, hogy Szerbia ellen közvetlenül támadás készül. Amint azt 1915-ben ő maga előadta, hosszas tépelődés után arra az eredményre jutott, hogy a Szerbia ellen készülő háborút egvedül csak a főherceg meggyilkolásával lehet megakadályozni, annál is inkább, mert abban az időben Szerbia egész közvéleménye a legnagyobb ellenségüknek Ferenc Ferdinándot tartotta. Hogy áll valójában a dolog az állítólagos konopisti megegyezéssel? Vilmos császár 1913. október 23—25-ig tartózkodott Konopistban, ez azonban nem lehet a Stanojevícs által említett megegyezés, mert ebben az esetben hogyan jelenthette volna nvolc hónappal előre az orosz vezérkar az állítólagos Szerbia ellen készülő támadást. Hiszen Konrád táborszernagy is kijelentette, hogy ő abban az időben nem volt Konopistban. Már pedig lehetetlen, hogy ilyen messze jövőre tervezett katonai tervet nélküle beszéltek volna meg. Konrád azt is megállapítja, hogy a trónörökös efféléről neki még csak említést sem tett. Az 1917-i szaíoniki királygyilkossági kísérlet napvilágra került adatai is erősen alátámasztják a Szerbia ellen való vádat. Durham könyvében erről a következőket olvassuk: Szalonikiben 1917-ben a „Fekete kéz" tagjai Dimitrijevics ezredes vezetésével gyilkosságot terveztek Sándor régens ellen. A merénvlet nem sikerült és a merénylőket letartóztatták. Dimitriievicset és társait halálra ítélték. Az angol hadügyi hivatal interveniált Dimitrijevics érdekében. A szerb kormánytól a következő választ kapta: Dimitrijevicsnek nem lehet megbocsájtaní, mivel ő szervezte meg a szerajevói gyilkosságot. A szerb kormánynak ebből, a közléséből a brit külügyi hivatal okmányszerű tudomást szerezhetett arról, hogy Ausztrit annak idején egészen jogosan járt el, mikor kijelentette, hogy a gyilkosságot Belgrádban tervezték és ott szervezték meg. Maga az ítélet is teljesen irreguláris volt. Mert elitélni egy embert egy bűntény miatt és egy másik bűntény miatt kivégezni, még a letfelasztikusabb törvényhozású államokban is képtelenségnek látszik. Nikola N^danovics a Fédération Balkaniqueban 1924. december 1-én a szalonikii oerre vonatkozólag a következőket íria: — Petár király lemondása után a „Fekete kéz" élén Dimitrijevics ezredessel, akinek az álneve „Apis" volt, a köztársaság mellett foglalt állást, mivel tudta, hogy az erőszakoskodások és a korrupció nem egyes személyektől erednek, hanem a monarchista államformáktól. „Apis"1 kijelentése szerint az orosz katonai attasé, Artmanow, továbbá az orosz miniszter Hartwig, Pasics miniszterelnök, sőt rí jelenlegi szerb király, Sándor is mindannyian tudtak a készülő szerajevói gyilkosságról. Három oka volt annak, hogy Apist a szaíoniki összeesküvés után kivégezték: 1. mivel határozott és veszedelmes ellensége volt a monarchikus államformának, 2. mert ő szervezte' meg a szerajevói gyilkosságot, 3. legfőképpen pedig meri attól féltek, hogy el fogja árulni miképp a jelenlegi szerb kormány és Pasics tudtak a készülő merényletről és így egy gyilkosságnak bűnrészesei. Sztojan Protícs írja: — Ugy a „Fekete kéz" feloszlatásában, mint Dimitrijevics kivégeztetésében a jelenlegi király, Sándor, Pasics és Ljuba Jovanovics a legegyenesebb résztvevők. Ami a királyt illeti, van egy levél, melyet ő saját kezével írt, Zifkovics generálishoz, amelyben azt kéri, hogy „Apist" okvetlenül halállal büntessék. Ezek a leleplezések, amelyek Edith Durham közlései nyomán láttak Angliában napvilágot, még a hirhedt Scotus Viatort, a nagyszerb eszme lelkes apostolát is arra bírja, hogy a „Times"-ben közzétett 'levelében felszólítsa a szerb kormányt, a megjelent adatok megcáfolására, s mely adatok még szerinte is alkalmasak arra, hogy a mai Jugoszlávia megalakulásának megingassa etikai bázisát. A válasz azonban mind a mai napig nem jött meg. A szerb kormány részéről. Ezek után azt hiszen minden objektív kutató arra a megállapításra kell, hogy jusson, hogy a háború kitörésének felelősége a szerb kormányt terheli, bár a háttérben itt is ott látjuk Oroszországot, amely Hartwig utján mindenről tudott. A felelősség kérdésének ilyetén megvilágítása után kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a békeszerződésekben, — amelyek hamis feltevésekből — indultak ki, hiányzik az etikai alap, pedig a mai egész nemzetközi jog, ezekben a békeszerződésekben gyökerezik. Mivel pedig semmiféle jog etikai alap nélkül tartósan nem állhat fenn, el kell jönni annak az időnek, amikor — mintahogy Mirabeau is megjósolta, csak egy szuverén hatalom lesz a nemzetek fölött: A nemzetközi jog és az igazság.