Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Házasság megkötése közeli halállal fenyegető betegség esetében, különös tekintettel az 1941: VI. tc. 1. par.-ában foglalt házassági akadályokra

44 JUSTITIA MÉRLEGÉN zor és cenzor között úgy a megkívánt anyag, mint a kérdezés módja tekintetében fennállónak. Bármennyire furcsán hangzik is azonban, ilyen megfigyeléseket csak a nekem idegen tárgyak tekintetében tehettem, mert a saját tárgyam más által való kérdezését megfigyelni immár egy évtizedet meghaladó gyakorlatom alatt sohasem volt módom. Ennek pedig bizonyára megvan az a furcsa következménye, hogy más tárgyak szempontjából a tapasztalás alapján sokkal megbízhatóbban tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik a helyes kérdezési mód, mint a saját tárgyamból, ahol az elnöki udvariasság is mindig teljesen magamra hagyott. Ebben a vonatkozásban tudtommal csak az egységes bírói és ügyvédi vizsga körében érvényesül az a valóban rendkívül előnyös rendszer, hogy a bizottság négy tagja közül kettő-kettő ugyanazt a tárgyat kérdezi felváltva az egymásután következő jelöltektől, ami bizonyos összehasonlításra, önjavításra és összehangolódásra módot ad, más vizsgáknál, — így pl. a közigazgatási vizsgánál — hasonló eljárásra nincs mód. Teljesen egyetértek tehát Magyary Zoltánnal abban, hogy kívánatos lenne az ugyanazt a tárgyat kérdező cenzorokat időközönként összehívni, hogy tapasztalataikat kicseréljék, és a jelöltektől megkívánt anyag tekintetében is egymásközt az összhang kialakulását előmozdítsák. * Az igen tanulságos cikk sok más, sokszor frappánsan ható megállapításával is nemcsak én, de mindenesetre a vizsgáztatók jelentős része egyet tud érteni. Az egyforma mérték következetes alkalmazása, a jelölt egész tudáskörének kikutatása mint cenzori kötelességek vitán felül állanak, éppenúgy az is, hogy a protekciónak a vizsga eredményére nem szabad kihatással lennie. Mégis egy vonatkozásban kénytelen vagyok nem is annyira ellentmondani, mint inkább továbbvezetni a Magyary Zoltán gondolatmenetét. Az ő fejtegetései — s ez főleg a hasonlataiból tűnik ki — túlságosan mechanikai alapra vannak fektetve és figyelmen kívül látszanak hagyni azt, hogy cenzori és vizsgázói oldalon egyaránt érző, a hangulat hullámainak az azok elleni legenergikusabb küzdelem ellenére is kitett — ember ül, s a jelöltnek nem fizikai adottságait kell megállapítani, mint ahogy ezt az orvos a kopogtatással teszi, hanem a szellemi tartalmát. Nagyon ötletes az a hasonlat, hogy a jelöltnek a vizsgán 160 centimétert kell ugrania, de hol találja meg a cenzor azt a délkört, amelynek a 40 milliomod részét egy méternek nevezhetné? Ezt az utóbbi kérdést a cenzor csakugyan csak a maga lelkiismeretével intézheti el. Azt szintén nem tudom elismerni, hogy a jelölt a vizsgán minden körülmények között, tekintet nélkül a kérdezés melódiájára, az érzelmek világát megmozgató zenéjére egyformán megmutatja mindazt, amit tud. Ha az ugróversenyen a versenyző leüti a nádszálat, ez nem azt bizonyítja, hogy ő azt a magasságot egyáltalán nem képes megugrani, hiszen lehet, hogy edzés közben sokkal magasabbat ugrott. A magyarázat egyszerűen az indiszpozícióban is lehet. Márpedig a vizsgánál az „erőnlét" nagymértékben függ a pillanatnyi hangulattól, ezt pedig a