Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 1. szám - Megilleti-e az egyetemet a doktori cím megvonásának joga? [A XXIII. évf. 1942. 19. sz. 361. oldalon megjelent ilyen című tanulmány kiegészítése.]

374 KÖNYVISMERTETÉSEK Személyi Kálmán: Római jog. I—II. 2. kiad. Kolozsvár, 1941. (176 és 250 1.) Csendben, feltűnés nélkül, mint a mű lényéhez illik, jelent meg második kiadásában Személyi Kálmán kolozsvári professzor nagy római jogi tankönyve. Első kiadása ugyanígy jelent meg és fogyott is el. Méltó, hogy legalább a másodiknál, ha késve is, megemlékezzünk róla, hisz jogi irodalmunk élete nem oly zajos, hogy egy ily nagyobb mű már puszta megjelenésével is figyelmet ne keltene benne, pláne mikor egy oly munkáról van szó, melyből jövő jogásznemzedékünk egy jelentékeny része első benyomásait fogja meríteni jövendő életpályája alaptudományát, a magánjogot illetőleg, melybe mai tanítási rendünk a római jogot használja fel bevezetőül. Bevezetőül, de úgy, hogy aztán ennek a bevezetésnek — a római jogot illetően — folytatása többé nincs. (Hajdan volt folytatása a pandektajogban, de ez egy emberöltő óta meghalt. Azt az elmélyedést, melyet ez adott a magánjog elméleti oktatásának, ma az élő magánjog behatóbb tanulmánya volna hivatva pótolni, — ha az előadó tanár itt is nem volna rászorítva az év végén fenyegető III. alapvizsga által a matéria institúciószerű elnagyolására.) Ez a furcsa, féloldalas helyzet rányomja bélyegét egész mai római jogtanításunkra. Mint bevezető kurzus, utóbbi természetesen nem igen mehet túl az alapfogalmakon, — itt is mindig tudatában lévén a maga alárendelt (nem öncélú) jellegének. Ennek a bevezető szerepnek is sokkal jobban meg tudott felelni hajdan, immár két generációval ezelőtt, mikor mai tanítási rendünk keletkezett, mint ma. Az akkori kezdő hallgató bevágta Hoffmannból vagy Bozókyból, később Vécseyből vagy KajuchbóX az institúciók rendszerét, mint egy zárt, egységes, alaptételeiben kétség alá alig eső jogrendszert, amelyet már csak a részletekben kellett elszélesítenie pandektatanulmányai során. Ez a boldog kor azonban, mikor így tanár és tanítvány kétkedés, aggságosködás nélkül átadhatta magát a császári tankönyvekben összefoglalt scripta ratio tanulmányának, már a múlté. A ma jogtörténete felfedezte azt az ezer évet, mely a Justinianus tankönyve előtt eltelt, s amelynek ez utóbbi csak végső fejleménye. Ennek az ezer évnek a korábbi jogtudomány és tanítás inkább csak külső mozzanatait tartotta számon, de nem az intézmények belső fejlődésében is felismerhető rétegeit. A ma jogtörténésze ellenben éppen ezeket a fejlődési rétegeket kutatja, amivel aztán a régi matériát meg is sokszorozza: ugyanaz az intézmény külön tanulmányt igényel a régi, külön a klasszikus, majd a posztklasszikus jogra nézve (néha nem is egy változattal). S mindezek tetejében a források felett legtöbbször ott lebeg még az interpolációkritika támasztotta kételyek sötét felhője is. Ez a változás természetesen a tankönyvírónak is, a tanulónak is rendkívül megnehezítette helyzetét, pláne ott, ahol a stúdium, mint nálunk, a kezdet kezdetére van téve és többé nem tér vissza. A tankönyvíró itt abba a keserves dilemmába kerül, hogy vagy a közlendő anyagot kell nagyon megválogatnia, s a megtartott anyagot is a maximális világossággal és ügyes pedagógiai elrendezéssel a kezdőnek hozzáférhetővé tennie, nehogy, mint már Justinianus félt tőle, a tárgyalás nehézkességével és aprólékos-