Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 1. szám - Megilleti-e az egyetemet a doktori cím megvonásának joga? [A XXIII. évf. 1942. 19. sz. 361. oldalon megjelent ilyen című tanulmány kiegészítése.]

SZEMÉLYI: RÓMAI JOG 375 ságaival őt mindjárt az első lépésnél elriassza, — vagy, ha ezt nem teszi, s ragaszkodik a tudomány legutolsó eredményeiről való pontos és részletes beszámoláshoz, — mint ahogyan ezt némely magasabb igényű (nem a tanulásnak szánt) külföldi kézikönyvnél látjuk, — akkor elnehezíti s a tanulásra alkalmatlanná teszi a könyvet. Személyi ezt az utóbbi, súlyosabb alternatívát választotta. Könyve egész folyamán minden pontnál igyekszik részletesen beszámolni az újabb kutatások eredményeiről s regisztrálni a vonatkozó irodalmat fel az utolsó évekig, felölelve jóformán minden fontosabb német, olasz, francia, itt-ott angol nyelvű publikációt. A szöveg támogatására sűrűn visszanyúl a forrásokhoz is, többnyire csak utalásokkal, de gyakran szószerinti idézetekkel is, ezeknél feltüntetve az interpolációgyanúsításokat és módosításokat is. Csak aki ennek az irodalomnak természetét ismeri, tudja méltányolni az ezekbe a jegyzetekbe fektetett nagy munkát. A könyvnek sajátossága végül, hogy a szerző a modern joggal való kapcsolódásokat is jelezni akarva, a fejezetek végén feltünteti a római jog tételeinek a modern kódexekbe való átszármazását is. A szerzőnek e magasabb szempontjait s ezeken alapuló érdemeit szükség volt itt nyomatékosan kiemelni nemcsak a becsülettel végzett fáradságos munka megillető elismerésekép, de azért is, nehogy felületes vagy hozzá nem értő olvasó éppen a magasabb igényű tárgyalásmódból szükségkép adódó nehézségek miatt kedvezőtlen megítélés alá vonja a könyvet. Mert a fentkiemelt dilemma visszaütő nehézségei csakugyan jelentkeznek nála is. A könyv nem könnyű olvasmány, s főleg a kezdőnek — már pedig száz olvasója közül kilencvenkilenc az lesz — nem lesz mindig könnyű feladat a közölt anyagból kiválasztani a rá tartozó részt. Ezen talán célszerű lett volna különböző betűtípusú szedés alkalmazásával is könnyíteni. A kezdőnek a sűrű irodalmi utalások is bizonyos fokig inkább akadályt fognak jelenteni, mintsem hasznukat venni tudná. Ezeket azonban mégsem bántanám. Akadni fog a könyv olvasói közt bizonyára egy-kettő, kire az idézetek nem puszta üres neveket jelentenek, de felhasználja majd kiindulópontnak kutatásaira. Jó, ha van legalább egy magyar nyelvű kézikönyv, mely már a jogilag képzett olvasónak is tájékozást adjon a tudomány újabb adatairól irodalmi utalásokkal is. A forrásokra utalások is helyénvalók. Különösen fontos a döntő helyek szószerinti közlése. Ellenben elhagynám a modernjogi utalásokat. Ezek nem igen adnak, mert nem is adhatnak többet, mint puszta paragrafusszámokat, így értékük eléggé kétséges. Legfeljebb egyes fontos pontokon lehet kivételesen helyük, de rendszeresen alkalmazva csak zavarják a tanulót, anélkül, hogy a tudományos érdeklődőt kielégíthetnék. A fenti, elsősorban pedagógiai szempontokból kiinduló észrevételek nem zárják ki, hogy a könyvet, mint tankönyvirodalmunk határozott nyereségét ne üdvözöljük, s azt, mint egy magasabb igényű összefoglalást, melyhez a modern jogi szakok munkásai is bízvást fordulhatnak információért, ha az interpolációkritikával új irányt vett római jog kérdéseiben van szükségük felvilágosításra, melegen ne ajánljuk a tudományosan érdeklődő olvasóközönség figyelmébe. M.