Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 1. szám - Az utógondozás új irányai Svájcban

360 JUSTITIA MÉRLEGÉN 1. Az az elv, hogy az ügyvédnek meg kell kísérelnie a jogvita egyességi elintézését, helyes. Kiegészíteném ezt még azzal, hogy az ügyvéd az alaptalannak tartott követelés érvényesítésének megkísérlését még egyességi tárgyaláson sem vállalhatja, az alapos keresettel szemben pedig az alperes ügyfélnek az egyesség sikertelensége esetén a kereseti követelés elismerését köteles ajánlani. A jelentés kifogásolja, hogy egyes ügyvédek olyankor adnak perindításra tanácsot, — csakhogy a költség nagyobb legyen, — amikor a vitás kérdés per nélkül, egyességgel jobban és főként gyorsabban, kevés költséggel rendezhető lenne. „Ehhez azonban — mondja a jelentés — az önfegyelmen és az etikai felfogáson kívül egy gazdaságilag független helyzetben lévő karra van szükség". Ez a megjegyzés félreérthető. Az erkölcsi szabály érvényessége független attól, hogy a kötelezett milyen gazdasági viszonyok közt él. Az ügyvédi kar gazdasági helyzetének javítására szükség van, de a gazdasági élet javulása csak a gyengébb jellemüek számára könnyíti meg a minden körülmények közt kötelező erkölcsi szabály megtartását. Egyébként indokoltnak tartanám olyan bírói gyakorlat kialakulását, amely az ügyvédnek a sikeres egyesség létrehozatala körül kifejtett munkáját lényegesen magasabban díjazná, mint az egyszerű ügyvédi ténykedéseket. 2. A jelentés szerint abban az esetben, ha az ügyvéd a per folyamán arról győződik meg, hogy a remélt eredmény nem érhető el, erről ügyfelét nyomban fel kell világosítania és a pernek felhagyását kell tanácsolnia. „Mindez azonban — mondja a jelentés — nem jelenti azt, hogy az ügyvédnek nem volna kötelessége mindent elkövetni — habár a törvény betűje szerint az általa képviselt ügy elveszettnek látszik is — az ügy sikeres befejezése érdekében és adott esetben nem szabad feladni a reményt a törvényhely alkalmazásával kapcsolatban (pl. a büntetőjog körében), hogy sikerül helyesebb bírói gyakorlatot kezdeményeznie." A két tétel közt ebben a fogalmazásban ellentét van, amit az küszöböl ki, ha a második tételt csak jogászi szempontból komolyan tévesnek mondható bírói gyakorlat esetére tartjuk fenn. A felet a helyzetről ekkor is őszintén fel kell világosítani, s a helyesebb bírói gyakorlat kialakulása érdekében a pert a fél költségére csak a fél kifejezett külön beleegyezése esetén szabad folytatni. 3. A jelentés felveti a kérdést: szabad-e az ügyvédnek felmentés mellett érvelni, amikor meg van győződve védence bűnösségéről? Erre a kérdésre a jelentés a következőket válaszolja: „Kétségtelen, hogy az ügyvéd szubjektív meggyőződés alapján látja el a védelmet. Ez pedig nem egyéb, mint vélemény, amelynek téves voltát a főtárgyalás bizonyítási anyaga megcáfolhatja. Éppen ezért a védelem korlátlan. Más a helyzet, ha a vádlott védője előtt beismeri bűnösségét, de kéri, hogy azért a védelmét úgy lássa el, mintha arról tudomással nem bírna. Ilyenkor nehéz helyzetbe kerül az a védő, aki szigorú ügyvéd-etikai alapon áll. Lehet, hogy kevés ügyvéd lesz képes arra a filozófiai magaslatra emelkedni, hogy ilyen esetben is megtalálja az ügyvédi működés etikai alapját."