Magyar jogi szemle, 1941 (22. évfolyam, 1-19. szám)

1941 / 3. szám - Nagy Antal: Eltérések és ellentétek a bírói joggyakorlatban az elmebetegségeknek a jogi cselekvőképességre való hatását illetőleg

6:J az elmebajosok cselekvőképessége kérdésében is érvényesül, — kétségtelenül az orvosi tudomány ennek kedvező álláspontjára támaszkodva. Különösen a gondnokság alá helyezés kérdésén kívüli joggyakorlat mind sűrűbben alkalmazkodik ahhoz az orvostudományi felfogáshoz, hogy az elmebajosság orvosi szempontból a szellemi élet óriási területén a legkülönbözőbb hatásokkal nyilvánulhat, s bár a határozatok egyik részénél az elmebajosságnak orvosi szempontból való fennforgása a legtágabb értelemben, minden további kívánalomtól mentesen, döntő tényező a cselekvő képtelenség fogalmának alkalmazására ugyanúgy, mint az 1877. évi XX. tc. 28. §-a a) p.-ban, a gondnokság alá helyezés okául megjelölt elmebetegség az idevonatkozó határozatok egy részében értehneztetik, addig, — egyre sűrűbben ismétlődő esetekben külön még tisztázandónak ismertetik el az, hogy vájjon az elmebaj „olyan mértékben hatott-e a cselekvő személy értelmére és akaratára, hogy a jogügylet megkötésének időpontjában éppen az illető jogügylethez szükséges irányban hiányzott az értelmes akaratelhatározáshoz való képessége?, — amely felfogás viszont visszahatott a gondnokság alá helyezési törvénymagyarázatra. (Mjt. XIX. kötet 104.) Az utóbbi irányú joggyakorlat természetesen külön mérlegeli az adott esetben döntés tárgyát képező cselekmény sajátos súlyát, átlagszerűségét, vagy pedig eltérő különlegességét is, hogy vájjon az nehezebbé, vagy esetleg könnyűvé tehette-e a kellően okszerű, helyes elhatározást. Szembetűnően mutatja ezt az alább részletesebben ismertetendő egyik döntés, amely a megállapítottan aggkori elmebajosnak máiilyen állapotában való egyes korábbi cselekményeire nézve a cselekvő képesség szükséges mértékét megállapíthatónak elfogadta, míg későbbiekre nézve — a betegség előrehaladott természetének következményeként — a cselekvőképesség megszűntét mondta ki. Éppen az elmebeli állapotnak az aggkorral bekövetkezhető kóros elváltozásainál merülnek fel a bírói gyakorlatban leggyakrabban ezek a mindig nehezen elbírálható kérdések. Az alábbiakban a joggyakorlat e két irányban való menetének szemléltetésére néhány kúriai döntést idézek. A régebbi gyakorlatból a kir. Kúria I. számú tanácsa 1908. június !28-án 1770/1907. számú ítéletében — elvi határozatként megjelölve — mondta ki, hogy .,az elmegyengeség magában véve — ellentétben az elmebetegséggel, — nem zárja ki az akaratelhatározást, s így nem teszi feltétlenül cselekvőképtelenné az elmegyengeségben szenvedőt," vagyis itt a Kúria I. tanácsa úgy az elmegyengeség, mint az elmebetegség jogi hatásai tekintetében leszögezi elvi felfogását, amely szerint az elmebetegség feltétlenül cselekvőképtelenséggel jár, anélkül, hogy annak — t. i. az elmebetegségnek — eseti sajátszerűsége, másoldalról pedig a cselekvés mineműsége a cselekvőképesség megállapításánál jelentőséggel bírhatnának. Abból, hogy a Kúria I. tanácsa ezt elvi határozatként leszögezte, nyilvánvaló, hogy a gyakorlat azelőtt is megoszló volt, aminek igazolására dr. Márkus D. „Felsőbíróságaink elvi határozatai" című nyiijte-