Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 3. szám - Elvi kérdések az újabb munkajogban

60 lődésében és a szünetet csupán a társadalombiztosítás területéhez tartozó jogszabályok szakították meg. Nem tekinthető fejlődési fokozatnak a magánalkalmazottak nyugdíjának átértékeléséről szóló 1926. évi XVI. t.-c. sem, mert nem magát a nyugdíjkérdést fejleszti tovább, hanem csak a szerződés vagy nyugdíjszabályzat alapján járó nyugdíjak átértékelését rendezi. Az idő haladásával egyre sürgetőbben jelentkezett annak a szüksége, hogy a szolgálati viszonyban állók minél nagyobb tömegére kiterjedőleg szabályozzák a munkavállalók egyéb jogait is. Ez a szükséglet hívta létre a nagyjelentőségű 1937 :XXI. törvénycikket. A törvény rövid, mindössze 18 szakaszból áll. Kerettörvény formájában csak az alapelveket állapítja meg és — amint indoklása kifejezi — az illetékes miniszterekre bízza, hogy keretet rendeletek útján töltsék meg tartalommal. Három nagy kérdést rendez, még pedig a munkaidőt, a legkisebb munkabért és az évenkénti fizetéses szabadságot. Személyi hatálya messze felülmúl minden eddigi munkaügyi törvényt, mert a közszolgálat és néhánv kisebb terjedelmű szolgálati ágazat kivételével kiterjed minden szolgálati viszonyra, amelyben a munkaadó üzlete, üzeme, egyéb vállalata vagy kereső foglalkozása körében másnak testi vagy szellemi munkáját ellenérték fejében igénybe veszi. Hivatalos számítások szerint a törvény kb. 1,300.000 munkavállalót érint. A törvényt legnagyobb részben a 3000/1938. Ip. M. számú rendelet lépteti életbe olyképen, hogy a törvénynek a legkisebb munkabérre és a fizetéses szabadságra vonatkozó része egész terjedelmében 1938 február 1-ével, a munkaidő szabályozásának a tisztviselőkre vonatkozó része pedig 1938 március 1-ével lép életbe. Az egyéb munkavállalók munkaidejéről az egyes iparágakra vonatkozó rendeletek külön intézkednek. Azóta már ez is a legnagyobb részben megtörtént és jelenleg a törvénnyel érintett munkavállalók 94%-ának munkaidejét szabályozzák a rendeletek. A törvény megindította a rendeletalkotás hatalmas munkáját. El sem képzelhető, hogy a munkaviszonyok milyen sokféleségére és egy-egy ágazaton belül hányféle részletkérdésre kellett figyelemmel lennie a rendelet-alkotónak. Ugyanakkor a legnagyobb gondot kellett arra is fordítania, hogy amidőn a munkavállalók gazdasági helyzetét igyekszik megjavítani, ne terhelje meg ezzel mértéken felül a munkavállalók kenyéradóit, a munkaadókat sem.