Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 7. szám - Az alkalmazottak joglemondásának érvényessége

271 nem utolsó sorban azzal a célzattal, hogy a jogászközönségnek a vitába vonásával elősegítsem a végleges álláspont kialakulását. Az 1937. évi XXI. t.-c. 14. §-a semmisnek nyilvánít minden olyan megállapodást, amellyel a munkavállaló ennek a törvénynek, vagy törvény alapján kiadott rendeleteknek rendelkezéseiből folyó jogáról lemond, vagy amely ezeknél a rendelkezéseknél a munkavállalóra hátrányosabb. A munkabér, munkaidő (túlóradíj) vagy fizetéses szabadságra vonatkozó igényeket érintő perekben a munkaadó számos esetben olyan írást mutat fel, amely a munkaviszony megszűnésekor keletkezett és amelyben az alkalmazott — legtöbb esetben kisebb nagyobb összeg nyugtázása mellett — kijelenti, hogy minden igényét teljesen kiegyenlítették. Az ilyen nyilatkozat — amennyiben az alkalmazott által felvett összeg nem fedezte a munkaviszonyból járó hátralékos követelését — a többletről való lemondást foglalja magában. A bírói gyakorlatban ellentétes döntéseket hoztak abban a kérdésben, hogy a 14. §. érvénytelenítő rendelkezése csak a szolgálati szerződésre vagy pedig a szolgálati viszony felbontásának időpontjában létrejött megállapodásokra is vonatkozik-e. Az esetek nagy többségében úgy szól a döntés, hogy az utóbbi esetben már nem semmis az alkalmazott joglemondása. Ennek az álláspontnak a támogatására elsősorban az 1910/ 1920. M. E. sz. rendelet 23. §-ának értelmezésében kialakult bírói gyakorlatra hivatkoznak, amely szerint az eltérő kikötések tilalma csupán a szolgálati viszonyt megalapító, vagy annak feltételeit módosító megállapodásokra vonatkozik, míg a jogviszony felbontásának időpontjában a felek joghatályosan térhetnek el a rendeletnek az alkalmazott javára szóló rendelkezéseitől. A törvény 14. §-ának alkalmazásánál azonban nem lehet a rendelet 23. §-ából és annak a bírói gyakorlatban egyöntetűen kialakult értelmezéséből kiindulni, mert a törvényszakasz világosan kifejezi, hogy eltérően a rendelet 23. §-ától, a semmisséget nemcsak a szolgálati szerződésre, hanem minden olyan megállapodásra is kiterjeszteni kívánta, amely az alkalmazottra a törvényes rendelkezéseknél hátrányosabb. A 23. §. ugyanis csak a szolgálati szerződésnek a rendelettől eltérő rendelkezéseit nyilvánítja érvénytelennek, amivel szemben a törvény 14. §-a minden lemondó vagy az alkalmazottra a törvénynél hátrányosabb tartalmú megállapodás semmisségét mondja ki, tehát nemcsak mellőzi a rendeletben használt „szolgálati" jelzőt, amely egymagában elegendő alapja volt a 23. §. fent említett értelmezésének, hanem annak helyébe a ,,minden" kifejezést kapcsolja, a „megállapodás" szóhoz, amiből arra kell következtetni, hogy a törvényhozó ebben a törvényben biztosított jogokról való lemondás érvényességét még a szolgálati viszony megszűnésének időpontjában vagy az azután keletkezett megállapodásokra is kizárni kívánta.