Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 7. szám - Az alkalmazottak joglemondásának érvényessége

272 A fentiekből kétségtelen, hogy a jogszabály szövege nem in­dokolja az esetek többségében elfoglalt azt az álláspontot, amely szerint a szolgálati viszony felbontásának időpontjában eszkö­zölt joglemondás a munkabér, túlóradíj és fizetéses szabadság igény tekintetében érvényes, de a rendelet 23. §-ának értelmezé­sénél helyesen felhozott másodlagos indok sem alkalmazható a törvény 14. §-ánál. A 23. §. értelmezésének további indoka ugyanis az, hogy az ilyen lemondások rendszerint olyankor történnek, amikor éppen az alkalmazottnak áll érdekében, hogy az őt illető hosszabb fel­mondási időt ne kelljen kitöltenie, vagy amikor az alkalmazottat a munkaadó jogosult lett volna azonnali hatállyal elbocsátni, de ezzel a jogával nem élvén, az alkalmazottnak a törvényben bizto­sítottnál kevesebb, de olyan illetményt juttat, amelyet az elbocsá­tási jog gyakorlása esetén egyáltalában nem kapott volna meg. Ilyen esetben pedig nem volna méltányos, hogy az elbocsájtási jogával nem élő emberséges munkaadó a létrejött megállapodás érvénytelenségével sújtassék. Ennek a meggondolásnak tehát az a kiinduló alapja, hogy az alkalmazottat hosszabb felmondási idő illeti meg. Ez helyes is az 1910/1920. M. E. sz. rendelet hatálya alá tartozó alkalmazot­taknál, mert velük szemben a felmondási idő legkisebb mértéke hat hét, de igen gyakran három és hat hónap, amelyek szerző­déssel sem csökkenthetők. Az 1937 :XXI. t.-c. azonban nemcsak a említett rendelet ha­tálya alá eső alkalmazottakra, hanem csekély kivétellel minden magánjellegű szolgálati viszonyra vonatkozik és így szabályo­zása alá vonja a munkavállalók további olyan nagy tömegét, amely az előbbi csoportot számbelileg sokszorosan felülmúlja. Ennél az utóbbi csoportnál már nem vehető fel kiindulási alapul a hosszabb felmondási idő, mert legnagyobb részük az ipartör­vény vagy az általános magánjog hatálya alá tartozik és csak ritkán illeti meg őket 15 napnál hosszabb felmondási idő, amely azonban kölcsönös megállapodással érvényesen kizárható, amint a gyakorlatban azt legtöbbször ki is zárják. Ennélfogva a munkavállalók nagy tömegének ez a része egyik napról a má sikra elbocsátható a szolgálati viszonyból. Ami tehát helyesen hozható fel a rendelet 23. §-ával kapcsolatban, ugyanaz mellő­zendő már a törvény 14. §-ánál, mert a törvénnyel szabályozott jogviszonyok legnagyobb részére — felmondási idő hiányában — nem vonatkoztatható a szóbanforgó érvelés. Az utólagos lemondás érvényessége mellett azt is fel szokták hozni, hogy a szolgálati viszony felbontásának idején megszűnt a függőségi viszony és ezért az alkalmazott ilyenkor már nin­cstn ráutalva a lemondás semmisségével járó törvényes véde­lemre. A függőségi viszony tényleg megszűnt a felmondás idejé­de a törvény 14. igához fűzött miniszteri indokolás nem a

Next

/
Oldalképek
Tartalom