Magyar jogi szemle, 1935 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 7. szám - Finkey Ferenc koronaügyész beszéde hivatali eskütétele alkalmával, 1935. julius 3-án

260 ságszolgáltatás igazi alaposzlopai már ősi alkotmányunkban kialakultak, a mai modern bűnvádi eljárásunk vezérelveit pedig a Bp. napnál fényesebben kicsiszolt:: Ezeket a tradicionális eszméket és elveket fogom tehát én is követni. Emellett hűségesen követni kívánom eddigi kiváló koronaügyész elődeim közös ideáljait, azt a hagyományos magyar kir. ügyészi közszellemet, amit már Kozma Sándor, még csak kir. főügyészi címmel, de mint a m kir ügyészi intézmény kiformáló mestere, oly remekül körvonalazott, hogy a kir. ügyészség, tehát a koronaügyész is: a törvények őre, a jólfelfogott állami közérdek képveselője és az anyagi igazság érvényesítésének mozgatója a büntető perekben. Az én felfogásom szerint is a koronaügyész működésének első vezérelve a törvényesség, a törvények tiszteletben tartása, a jogegység megóvása felett azonban ott áll az én meggyőződésem szerint is az igazságosság, mint a fövények végső célja, amelynek azonban két arca van, egyik a kíméletlen szigor a valóban nagy és közveszélyes bűntettesekkel szemben, másik a méltányosság és elnézés a nem romlott lelkületű kis bűnösökkel szemben. Viszont az igazságosságnál is még szentebb elv, a haza jóléte, a salus rei pubhcae, a mi hőn szeretett hazánk és nemzetünk fennmaradásának, integritása helyreállításának — az állampolgárok jóléte, boldogulása érdekében — mindig a legfőbb törvényként való szem előtt tartását jelenti. A koronaügyész további feladata azonban nézetem szerint a büntető jogszabályok javítása, tökéletesítése, a büntető törvényhozás fejlesztése tekintetében is az eclaireur, a pionír szerepét végezni. A koronaügyésznek nemcsak a büntető igazságszolgáltatás külső egyöntetűségét kell szem előtt tartania, — nemcsak a törvények alkalmazásában a bíróságok és a kir. ügyészségi tagok által elkövetett tévedéseket, ingadozásokat kell meglátnia, s mint legfőbb kritikusnak a hibák, tévedések orvoslása iránt a szükséges lépéseket megtennie, hanem magas állásánál fogva kell, hogy meglássa a fennálló büntető törvények fogyatkozásait is, s e részben a szükséges reformoknak idejében való előkészítése és törvényhozási úton való keresztülvitele érdekében szolgálatára álljon az igazságügyminiszternek és a törvényhozásnak. Részemről ugyan nem vagyok a minden áron reformálás, a fövények gyártásának a híve, de viszont erészben is Vargha Ferenccel tartok arra nézve, hogy: „igazságügyi törvényeinkben is lépten-nyomon beleütközünk elavult, vagy eredetileg is rossz, a morális szükségleteknek meg nem felelő rendelkezésekbe, amiket sajnos évtizedeken át sem helyezünk hatályon kívül, hanem csendes lemondással, összetett kezekkel nézzük a hibás törvények pusztítását". így nem habozom ezúttal is kifejezni azt a meggyőződésemet, hogy mindakét nagy büntetőjogi codexünk alaposan rá-