Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 2. szám - Felsőbírósági elnökök évnyitó beszédei

44 amely a maga összességében középosztályunknak számottevő alkotó része, tehát nemcsak subjektiv érzéseim, hanem tárgyilagos megfigyeléseim is azt a meggyőződést érlelték meg bennem, hogy az ügyvédi kar megmentése: közérdek, nemzeti érdek. A mai alkalom szűkre szabott keretei nem engedik meg, hogy az orvoslás részletkérdéseibe belebocsátkozzam. Különben is az életrevaló terveket leginkább az ügyvédség maga termelheti ki saját közvetlenebb értékes tapasztalatai és szakismeretei alapján. Csupán általánosságban kívánok a felvetett kérdésre vonatkozóan néhány futólagos megjegyzést tenni azzal a hozzáadással, hogy megfelelő alkalommal készséggel részt fogok venni a felmerülő javaslatok tüzetesebb megvitatásában. A reform kiinduló pontjául azt a megállapítást kell elfogadnunk, hogy ügyvédi karunk válságát nem gazdasági viszonyaink leromlása okozta, legfeljebb elmélyítette. Fennállott az már ikorábban is a magyar ügyvédek létszámának világszerte példátlan megnövekedése folytán. Elegendő lesz, ha ennek illusztrálására egyetlen adatot említek fel, nevezetesen azt, hogy amíg a közel négvmillió lalkosú s még ma is nagy gazdasági erőt képviselő Berlinben 2860 az ügyvédek száma, addig a gazdaságilag elsorvadt s nem is egymillió lelket számláló fővárosunkban 3049, tehát viszonylagosan véve több mint a négyszerese a berlini létszámnak. Már pedig a német jogászvilág is tele van panasszal az ottani ügyvédi kar túltömöttsége miatt. Hogy ennek az egészségtelen túltermelésnek a jogászi kiképzés során és az ügyvédi pálya határállomásán mknódon lehetne gátat vetni, az nem ugyan a pillanatnyi megsegítés^ mint inkább a végleges rendezés szempontjából a sarkpontja az egész problémának. Ebbe kapcsolódik bele a korlátolt létszámnak az u. n. numerus claususnak a kérdése is, amivel szemben nem óajtok ezúttal véglegesen állást foglalni, csupán annak az erős meggyőződésemnek adok hangot, hogy a további szaporodás megakadályozása sőt azon túlmenően a jelenlegi ügyvédi létszám fokozatos apasztása nélkül az ügyvédséget fenyegető végső katasztrófát — igazságszolgáltatásunknak mérhetlen kárára — semmiféle emberi hatalom nem lesz képes feltartóztatni. Ami már most a jelenlegi keretek között lehetséges tennivalókat illeti, erészben úgy vélem, hogy a segítséget egyedül a kormánytól és a törvényhozástól várni nem szabad. Az ügyvédi karnak magának is kezébe kell vennie saját ügyét és a kormánytól és törvényhozástól függetlenül ás igyekeznie kell a helyesen értelmezett szolidaritás segítségével munkaterületeket hódítani és visszahódítani. Az ügyvédi kényszer további kiterjesztése csak abban az esetben járhat eredménnyel, ha annak szükségessége és célszerűsége a köztudatba is átplántálható. A jogkereső közönségnek ugyanis nem szabad terhesnek, nyomasztónak és hiábavalónak találnia az efféle rákényszerítést, hanem meg kell győződnie az ügyvédi közreműködés, nélkülözhetlen voltáról.