Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1933 / 10. szám - Az egyfokú fellebbvitel
\ 328 is, köztudomás szerint teljes hűséggel sosem tudja a vallomásokat a maguk teljességében visszaadni. Azt mondhatnók, hogy az élő szó és annak későbbi írásbeli visszaadása úgy viszonylik egymáshoz, mint az ének és az arról készült kotta. Az egyik életet, a másik holt betűt ad. A vallomásokban ugyanis a lényeg nemcsak azok lényeges tartalmában, hanem megtételük módjában is van; ez a mód az, amit nem lehet visszaadni. A hang, a hangsúly, a szavak keresgélése, a gyorsabb és lassúbb előadás, annak természetessége vagy mesterkéltsége, a beszélő arcszíne, mozdulatai, idegessége, stb., melyek mintegy a vallomást tevő lelkiségének ikifejezöi, elárulják idegrendszerének szuggesztibilitását, képzelő tehetségének túltengését is, mind fontos adatok a vallomás őszinteségének megítélésénél, ezeket a jelenségeket pedig intuitív módon csak az foghatja fel és értékelheti, aki előtt a vallomás elhangzott, ezeket a részben külső, részben lélektani és erkölcsi mozzanatokat, melyekből pedig a vallomás értéke kitevődik, a papiros nem adhatja vissza. Vagyis a kifogástalanul készült jegyzőkönyv is csak azt tükrözheti vissza, amit a vallomást tevő lényegben mondott, annak rögzítése azonban, hogyan mondta? kívül esik a jegyzőkönyv tartalmán, amint az említett példában a kotta sem adhatja vissza az énekes hangjának szinét, gazdagságát, muzsikalitásának mértékét és megnyerő erejét. Az kétségtelen, hogy tulajdonképen az elsőfokú bíróság sem szemlélője a lefolyt eseményeknek, hanem mások előadására van utalva, mások egyéniségén mintegy átszűrve kapja iazt és így a perjogi és ismerettani közvetlenség fogalma távolról sem fedi egymást. Az életben azonban természetesen keresztülvihetetlen az, hogy az Ítélőbíró közvetlen szemtanúja legyen eseményeknek, azonban az alsófokú, bizonyítást felvevő biró legalább közvetlen érintkezésbe lép a bizonyítási anyag minden részletével, módja van arra, hogy a kérdések közvetlen feltevésének reflektorával világítson be a homályos részletekbe. Épen abban áll a biró Ítélőképességének legfőbb ereje és próbája, hogy a vallomásokon és a vallomásokat tevők egyéniségén keresztül hűen maga elé tudja varázsolni az elmúlt eseményeket. Amint a lepergetett film sem valóságot, hanem annak mását adja, mégis tökéletesen tisztában vagyunk annak eredetijével, úgy a bíróságnak is a vallomásokon keresztül pontosan kell visszakövetkeztetnie a mult cselekmény lefolyására, azt hűen kell szelleme elé idéznie. Annak a történeti tényállásnak tehát, melyet az elsőfokú biró megállapított, általában irányadónak kell lennie a felsőbiróságra, hiszen a felsőbiró iaz iratok alapján nem lehet jobban informálva, mint a bizonyítást felvevő első biró, aki a szóbeliség és közvetlenség követelményeinek szem előtt tartásával tárgyalja le az ügyet. Épen ezért például a porosz 1852. évi május 3-iki törvény is az elsőbirói ítélet megváltoztatását csak akkor engedte meg, ha a fellebbviteli biró maga veszi fel a bizonyítékokat. Ez természetes is, mert a pusztán iratokból ítélő felsőbirónál az észlelés közvetlensége hiányzik, már pedig anélkül a mérlegelés logikai és pszihologiai munkája sem