Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám

302 teletdíjakkal kellett megelégedni. Voltak olyan ügyvédek is, akik természetbeni ajándékokért működtek. Az első császárok idejében több senatusconsultum tiltja a túlmagas ügyvédi honoráriumokat, Claudius császár az egy ügyben igényelhető ügyvédi tiszteletdíjat 10.000.— sestertiusra maximálta, egy s. c. Kr. u. 58-ban felújította a lex Cinciának azt a szabályát is, hogy a túlfizetett honorárium visszakövetelhető. (Ezekről 1. Girard Zeitschrift der Sav. Stiftung 34. 1913. 308. old. 3. j.) Az ügyvéd-szónokok természetesen küzdöttek ezek ellen a keresetüket fenyegető intézkedések ellen. Tacitus (Ann. 13., 42.) közli Suilius szónolk érveit a lex Cincia felújítása ellen. A gyakorlat e korszakban sem vette be e rendelkezéseket, amelyek még abban az atavisztikus felfogásban gyökereztek, hogy iaz ügyvédi hivatást az előkelők és gazdagok monopóliumánalk tekintették. Sőt éppen a principatus korszakában annyira szokásos és a korielfogásnák megfelelő az ügyvédi munka honorálása, hogy- külön kikötés és önkéntes teljesítés hiányában is érvényesíthető követelésnek tekintették az ügyvéd tiszteletdíj-igényét s azt a császári jogszolgáltató közegek extraordinaria cognibio-ban ítélték meg. Az ügyvédi keresetből származó vagyont az abszolút császári korszakban peculium quasi castrense-nek minősítik, tehát éppen olyan jellegű keresménynek, mint amilyen a császári tisztviselők fizetéséből származó. (Honorius C. 2., 7., 4.) A tiszteletdíjra vonatkozó jogszabályok változásai egyúttal fokmérői az ügyvédség szociális beilleszkedésénék s a legutóbb felemlített jogszabály mutatja, hogy végül is az ügyvédi tiszteletdíjat nemcsak e foglalkozás szükséges velejárójának tekintették, hanem a társadalmilag is legmagasabbra értékelt kereseti módok közé sorolták. Hogy iáz ügyvédi élet árnyoldalait is érintsük, nem hiányoztak az ókorban .az ügyvédi visszaélések sem. Ezek közé tartozott a túlzott tiszteletdíjak követelése, amely ellen a honorárium legmagasabb mértékének törvényes megszabásával is hiába küldöttek. A 'kapzsiság a legkiválóbb ügyvédeket is rávitte, hogy lkétes ügyeket is vállaljanak, vagy olyan ügyeket, amelyeket politikai állásuk miatt nem vállalhattak volna él. Cicero maga sem mentes e szempontból a szemrehányástól. Ő, aki életének legfőbb dicsőségét látta a Catilina elleni politikai küzdelmében, utóbb mégis védelmet vállalt Catilina egyik cinkostársa érdekében. Ez körülbelül olyan, mintha a kommunisták ellen Ítélkező gyorsított tanács elnöke ^nyugdíjazása után kommunista védelmet vállal. De a rómaiak nem ütköztek meg Cicero e tettén, nekünk pedig még kevésbbé szabad felette ezért megrovó ítéletet mondani. Súlyosabb az a vád, amelyet Tacitus hangoztat az ügyvédek ellen: nec quidquam publioae mercis tam venale fűit, quam advocatorum perfidia. (Tac. Ann. 11., 5.) Elbeszéli, hogy Samius lovag ügyvédjének már 700.000 sestertiust fizetett s ügyvédje mégis az ellenfelétől még ennél is nagyobb összeget fogadott el megvesztegetésül, mire a lovag öngyilkos lett. Különben Cicero is gyanúsítja ellenfeleit megvesztegetéssel, tehát nem volt ez az ügyvédi bűn ismeretlen •» korábbi időszakban sem.