Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Korlátolt elmeállapot és bűnözési hajlam

3 a beszámíthatóságnak. ue akkor is, iha a terhelt egyén büntetőjogi beszámíthatósága vitán felül áll, úgy az igazságosság, mint az emberiesség alapján természetes követelés, hogy az érteimi gyengeség, a hiányos szellemi képesség enyhítő körülmény gyanánt számittassék be, mert lehetséges, hogy a bűnelkövetésre az illetőt épen ez a személyes tulajdonsága vitte rá. Vagyis szerintem sem alaptalan az említett bírói gyakorlatnak az az elvi kiindulási pontja, hogy a bűnösséget leszállító, tehát enyhítő körülmónyneík tekintendő a terhelnek korlátolt elmeállapota, ha emiatt nem volt képes cselökményének lielytelenségét, veszélyességét vagy társadalomellenes voltát kellőképpen belátni és a bűnelkövetésre csábító motívumoknak ellentállani. Amily könnyű azonban ezt a tételt, mint általános szabályt felállítani és megokolni, épenolyan természetes, hogy ez alól a szabály alól is vannak kivételek. Ugy amint az alkoholos állapotra is felállíthatjuk a szabályt, hogy az enyhítő körülmény, de vannak esetek, mikor nem fogadjuk el enyhítőnek, sőt ellenkezően súlyosító gyanánt számítjuk be. A vitás kérdés itt először rendszerint az, hogy valóban ilyen korlátolt elmeállapotban volt-e a tettes a vádbeli cselékmény elkövetésekor és jelenleg, az Ítélkezés idején is ilyen állapotban van-e? A nehézséget ugyanis rendszerint az okozza, hogy a büntető biró nem teljesen biztos a terhelt elmeállapotának minéműsége felől. Vagyis itt is legelőször a ténykérdést kell tisztázni, ami az elmeállapot tekintetében nem könnyű feladat. Mit kell az „elmeállapot" tekintetében ténykérdésnek tekinteni? Először is a terheltnek egész előéletét, élettörténetét s bizonyos pontig elődeinek is az életkörülményeit, különösen testi, értelmi és erkölcsi fejlettségüknek normális vagy abnormális voltát. Azután a terhelt családi és társadalmi viselkedését,' foglalkozását:, hajlamait, szokásait. Tehát egy egész biológiai és lélektani jellemrajz készítése szükséges, hogy a terhelt elmeállapota felől, ha nem is absolute biztos és teljes, de legalább megnyugtató lkép legyen a* bíróság lelkében. Természetesen erre azonban csak akkor van feltétlenül szükség, ha a vádlott épelméjűsége felől a bíróságnak is kételye, illetőleg aggálya van, ami különösen az emberölési és súlyosabb testsértési esetekben szokott felmerülni, amikor már maga egy-egy borzalmas eset vagy a sorozatos gyilkolás önkéntelenül az elmezavartság gondolatát veti fel. Az Igazságügyi Orvosi Tanács nagyértékű Munkálataiban teméntelen ily élet- és jellemrajzot olvashatunk az elmebajjal vagy szellemi korlátoltsággal védekező vádlottakról, sokszor egész elmekórtani tanulmány alakjában kidolgozva. De elég beszédes példát nyújtanak a naponta elénk kerülő legújabb esetek is. Itt is kitűnik a büntetőjog mai uralkodó vezéreszméjének, az individualisatiónak a fontossága és gyakorlati jelentősége. Bármennyire azonosak az egyes elmebántalmak, az elmekórformák tünetei, kísérő jelenségei, mégis minden egyes esetet önállóan, a vádlott személyi