Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 1. szám - A márkacikkek árrontása, mint tisztegségtelen verseny

2 teljes kifejezésig jutott, addig hazánkban ez az első eset, amely alkalmat adott arra, hogy nemzetünk jogi és erkölcsi felfogása ebben a kérdésben megnyilatkozhasson. Ennek az alkalomnak ezt a jelentőségét átérezte a választott bíróság is. amidőn álláspontját, — amellyel a márkacikk tulajdonosának védelmét elismerte és e védelem mindenkori határait megvonta —, ugy általánosságban, mint részleteiben kimerítően megindokolta és ezzel hazai joggyakorlatunknak jövendőbeli irányát is előreláthatóan kijelölte. Az ítélet mindenekelőtt az u. n. márkacikk fogalmát határozza meg. Eszerint a fogalom nem azonos a védjegyes árú fogalmával; mert lajstromozott védjegyre való tekintet nélkül márkacikknek tekintendő mindaz, amit annak előállítója hasonló árúegységként, meghatározott eladási áron és árfenntartási kötelezettséggel terhelten bocsát forgalomba. A márkaárak védelmének első feltételeként — kétségtelenül helyesen — kiemeli, hogy az ármeghatározás semminemű védelemre nem tarthat számot akkor, ha az a törvény tilalmába, közérdekű más korlátokba vagy a jó erkölcsbe ütközik. Ennek hiányában azonban a megengedett egyéni és közgazdasági célok érdekében kötött árfenntartási szerződések a szerződő felekre jogilag kötelezők. E megállapodások megszegésével űzött tevékenység pedig nem csupán egyszerű kötelemsérí^s. hanem a kötelemsértésnek másokkal szemben való kihasználása folytán tisztességtelen és erkölcstelen cselekmény is. Ezért communis opinio az, hogy a márkacikkek áron alul való ajánlása annak a kereskedőnek részéről, aki a kijelölt árak megtartására magát kötelezte: tisztességtelen üzleti verseny. A választott biróság ezután jut el a vita tulajdonképeni* magjához, t. i. az egész continensen sokat tárgyalt ahhoz a kérdéshez, hogy a márkatulajdonos és a kereskedők általános többsége között létrejött árfenntartási szerződések lehetnek-e és milyen joghatásokkal azokra nézve, akik ily szerződési kötelezettséget magukra nem vállaltak és arra nem is hajlandók. Nem lehet kétséges, hogy a választott biróság helyes uton indult, amidőn ennek a kérdésnek megoldásánál azt a jogszabályt (Mag. Törv. Jav. 1734. §.) tekintette irányadónak, amely szerint tilos cselekményt követ el az, aki mások szerződésszegését tudva előmozdítja, vagy a maga javára felhasználja. Az ekként meg nem engedett eszközökkel folytatott üzleti verseny tehát a tisztesség követelményeinek nem felel meg. Az általános versenyszabadság legfinomabb barázdáit a választott biróság mégis ott szántja, amidőn kimondja, hogy a szerződésszegésben való közvetlen közreműködés megállapításának hiánya sem feltétlenül mentesít. Az ítélet idevonatkozó fejtegetései annak legmegkapóbb részei. Itt domborodik ki a maga tisztaságában az a magánjogi