Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 5. szám - A teljesített család- és örökjogi tartozások átértékeléséről

171 következtetéseket szül az ide tartozó átértékelési igények tartalmára nézve. Első olvasásra ugyanis azt hihetné valaki, hogy a többször emiitett 3-ik bekezdés rendelkezése csak azt a koronaértékcsökkenést kívánja átértékelés utján korrigálni, amely az emiitett itélet. illetve egyezség kelte után állott be. Hogy ez mennyire téves álláspont, az a fent kifejtett és ugy a törvény szelleméből, mint a 15. §. első bekezdésében kiejtett általános elvekből következik. De következik az még az alábbi igen megszívlelendő reflexiókból is. Fel kell tennünk elsősorban azt a kérdést, hogy mi volt a tulajdonképeni oka annak, hogy a teljesítést megelőző Ítéletek hozatalát, illetve egyezségek kötését a törvény egy záró határidőhöz kötötte'? Az indok nyilvánvalóan ugyanaz, ami a törvény 14. §-ának 4-ik bekezdésében megállapított záró határidőé: az átértékelés gondolata csak 1923. évi július l-e után ment át a köztudatba. Aki tehát ez idő után kapott Ítéletet, vagy kötött egyezséget, az nem hivatkozhatik sem a jogvédelem, sem a közelfogás hiányára. Ezt az indokot egyébként megtaláljuk a Képviselőház vonatkozó tárgyalásáról szóló naplójában is. Ha most már tisztába jöttünk azzal, hogy mi volt a rendelkezés oka, szükségesnek vélem annak megállapítását is, hogy mi nem volt és mi nem lehetett eme rendelkezés oka? Nem lehetett és nem volt oka e rendelkezésnek a törvényhozás ama szándéka, hogy birói itélet vagy pláne egyesség esetén a hitelezőt a fent előadott záró határidő igazolásán tulmenőleg rosszabb helyzetbe juttassa, mint azt a hitelezőt, aki Ítéletet, vagy egyeeséget meg sem kísérelve, fentartás nélkül egyszerűen elfogadta a romlott koronában való fizetést. Hiszen az itélet és egyezség feltétlenül enyhébben elbírálandó ténykörülmény, mint egy egyszerű jogfentartás nélküli elfogadás! Mindezt pedig azért hangsúlyozzuk, mert, ha nem lehet vitatni az egyszerű jogfenntartásnélküli elfogadás esetén az eredeti családi vagy öröklési jog cimen járó követelés effektív értékére való visszamenést, ugy teljességgel lehetetlen ezt megtagadni az esetben, ha a felek ítéletet vagy egyezséget provokáltak ugyan, de utóbbiak a hitelezőre nézve még mindig igen kedvezőtlenek voltak, mert nem szüntették meg a törvényhozó szeme előtt tartott azt a döntő tényt, hogy az egyik félnek jutott készpénzteljesités értéke a másik félnél maradt vagyontárgy értékéhez képest a teljesítéskor aránytalanul csekély. Hiszen az 1923. évi július l-e előtt hozott ítéletek és kötött egyességek egyáltalán nem voltak alkalmasak a jelzett aránytalanság megszüntetésére s a hitelező kényszerhelyzetén végeredményben sem az egyezség, sem az itélet nem változtatott. A törvény egy praesumtio iuris et de iure-t állított fel tehát, amely kimondja, hogy az 1923 július l-e előtt kelt ítéletek és egyezségek a valorizáció elvét nem vitték keresztül és ezzel a vélelemmel szemben az adós csak akkor boldogulhat, ha be tudja igazolni, hogy a nála maradt vagyontárgy értekénél a hitelezőnek jutott készpénz teljesítéskori értéke nem aránytalanul csekély. A család- és örökjogi ügyekben vezérelvekként kimondott kölcsönös kiegyenlítés és méltányosság teljes mértékben való érvényesülése tehát feltétlenül megkívánja, hogy a hitelező, aki a megtartott vagyontárgyat birtokló adóssal szemben aránytalanul csekély pénzértékhez jutott, a család-, illetve örökjogi cimen neki eredetileg járó érték alapján kérhesse az átértékelést és pedig akkor is, ha követelésére nézve kapott ugyan ítéletet, illetve kötött egyezséget, de még akkor, amikor az átértékelés gondolata még egyáltalán nem érvényesülhetett, vagyis 1923. évi július hó l-e előtt.