Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 4. szám - Dr. Almási Antal műve "A dologi jogról"

136 emliti az ingóárverésen való tulajdonszerzést, mint a tulajdonátruházási szerződésnek egy kivételes esetét. Végül emliti szerző az ingótulajdonszerzésnél a hadi igénybevételt, a dolognak mássá való átlakitását, továbbá az összekeverést és végül az elbirtoklást, mely kérdésnél azzal foglalkozik, vájjon jóhiszemünek kell-e lenni a birtoklásnak, hogy az elbirtoklásra vezessen? A birói gyakorlatnak ingadozása folytán igen helyes az az álláspont, hogy jóhiszeműség okvetlenül szükséges, sőt — a rendes szabálytól eltérően — még a mala fides superveniens is gátja legyen az elbirtoklásnak (1. német B. G. B. 937. második bek., utolsó mondat). Azzal, hogy szerző a birói gyakorlat nyomán valahogy belenyugodni látszik abba, hogy a „jóhiszeműség nem alanyi kelléke az elbirtoklásnak", nem igen tudnék egyetérteni. E kérdéssel — sajnos — ez alkalommal bővebben foglalkozni nem lehet, csak megemlitem, hogy a Mjt. 603. $-a értelmében rosszhiszemű birtokszerzés nem vezethet elbirtokláshoz; igaz, hogy e §. hozzáteszi, hogy rosszhiszemű szerző az, aki bűncselekménnyel, vagy vétkesen tilos önhatalommal jutott a dolog birtokába. Ugyanigy rendelkezik az ingatlan elbirtoklása tekintetében az 549. (Közbevetően: a rosszhiszeműségnek ez a deflnitiója nem hozza-e zavarba a tkkvön kivüli jogszerzést pártolókat, akik már az egyszerű tudomás-szerzésben rosszhiszeműséget látnak?) Az ingó tulajdon megszűnése kérdésében helyes szerzőnek az a kijelentése, hogy itt lényegileg ugyanazok a tényezők szerepelnek, amelyek ingótulajdont keletkeztetnek. Ezután következnek az ingatlantulajdont szerző ügyletek, főkép a tulajdonátruházó tkkvi szerződések. Ezekről és az ingatlantulajdont szerző más tényekről már a tkkvi részben volt szó. melyekből itt csak a következőket említem: növedékké válást előidéző események vagy cselekmények: fa beültetése, mag bevetése, épület emelése stb.; továbbá a vizjogi törvény alapján sodorvány és iszapolás. Különös beható tárgyalásban részesül a kisajátítás. Végül mint ingatlantulajdontszerző tényt emliti és tárgyalja szerző az 1915:XVIII. t.-c. és 1921:XLIII. t.-c.-nek idevágó rendelkezéseit (hazaárulók ingatlanaiban való utódlás). Miután szerző végül a dolog kiadására irányuló igény kér dését ugy az ingó, mint az ingatlan dolgok tekintetéberi behatóan letárgyalta és ezzel a tulajdonra vonatkozó első és egyszersmind főrészét befejezte, áttér a tulajdon kérdésének oly részeire, amelyek ugyan szintén fontosak, de ránk nézve ez alkalommal azért, nem különösen lényegesek, mivel az idevágó kifejtések a már letárgyalt rendelkezésekből és ott felállitott elvekből többé-kevésbbé folynak. A munkának ezek a .részei a következőkre terjednek ki: 2. §. Közös tulajdon. 3. §. Mezőgazdasági ingatlanközösség. 4. §. Az ősiségi jogrendszerrel összefüggő tulajdonközösségek. 5. §. Társasház tulajdona. 6. §. Családi birtok. 7. Az osztott tulajdon. 8. §. Családi hitbizomány. 9. §. Vitézi telek. 10. Hadi telek. Ezekkel a kérdésekkel ez alkalommal egyenként foglalkozni a már előadott okokból nem lehet. Azonban annyit meg kell jegyezzek, hogy mindenki, aki a 2—10. §-okban tárgyalt kérdések iránt érdeklődik, megtalálja a kellő elméleti és gyakorlati felvilágosításokat. Az általam megbeszélt első kötet második része — amint már emiitettem — magában foglalja a jogforrásokat, ahol mindazok a jogszabályok (Országbírói értekezlet, törvények, rendeletek, magánjogi törvénykönyv javaslata stb.), illetve ezeknek idevág*') részei szószerinti szövegükben találhatók, amelyek az első részben tárgyalt anyagra vonatkoznak. Ezeknek a jogforrásoknak megtalálását igen megkönnyíti a külön jogforrásmutató, amelyet végül az egész kötetre kiterjedő betüsoros tárgymutató követ.