Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 2. szám - Francia törvény a "kereskedelmi tulajdon" védelmére

5 / nyine tiltakoztak is e szó ellen a javaslat védelmezői, lényegében nem más, mint részleges kisajátítás: idegen ingatlan használatának a tulajdonos akarata ellenére valló lefoglalása a bérlő részére. Nem argumentum e" megállapítás ellen, csak a szavakkal való jatek előttem az az érvelés, hogy kisajátításiról azért nem lehet ezo, mert a törvény nem ad direkt jogot ia bérlőnek az ingatlan igénybevételére, csupán kötelmi felelősséget ró a tulajdonosra a berletmeghosiszabbitás megtagadásáért. Az, hogy a törvény nem direkt kényszerrel veszi el a bérleményt a tulajdonostól, hanem, csupán a káirtérités fenyegető szankciójával, melynek miértéke limitálva nincs (mint ahogy a Szenátus javasolta), tehát adandó esetben az üzlethelyiség bérértékét többszörösen is felülhaladhatja, indirekté hozza őt abba a kényszerhelyzetbe, hogy kénytelen-kelletlen, belemenjen a bérletbe, a dolog ér demét tekintve egyre megy. Az érinteti érvei és emlékeztet a régi rómaiak észjárására, akik pl. a furtum fogalmából, bár ezt egyébként a legtágabban szabták meg. kizárták azt az esetet, ha a tolvaj (rabló) nem maga vette el a dolgot, csak rákényszeritette a sértettet, hogy „önként" adja, át azt neki! Ez az újonnan bevezetett kisajátitás pedig sérti a kisajátítási jognak két fontos alapelvét, azt, hogy kisajátításnak csak 1. közérdekből, 2. csak teljes (kártérítés mellett lehet helye. Ami az elsőt illeti, előttem kétségtelen, hogy itt csupán két különböző társadalmi réteg: a kereskedők és háztulajdonosok érdekküzdelméről van szó. Ha ugyanis közérdekké minősítem, bizonyos távoli vonatkozásaiban, az immateriális üzleti vagyon védelmét, akkor annak kell elismernem az ingatlanvagyon védelmét is, tehát nem lehet arról beszélni, hogy itt közérdek áll szemben magánérdekkel. Tényleg egyéni (mondjuk: osztály-) érdek küzd itt osztályérdeikkel. Ilyen küzdelembe pedig nincs oka az osztályérdekek felett, álló államhatalomnak beavatkozni, különösen két olyan kifejezetten kapitalista társadalmi réteg harcánál, minő a kereskedőké és a háztulajdonosoké. Még ha olyan rendkivüli, átmeneti korlátozásról volna szó, minőt a háztulajdon a háború óta kénytelen elszenvedni, a gyengébb társadalmi rétegek védelme, a közrend fenntartása cimén, könnyebben érthető volna a dolog. Azonban normális, állandó alkalmazásra szánt törvényben ilyen egyoldalú favorizálásnak egyik társadalmi réteg javára, a másik terhére semmiképen nincs helye. Jól ismeretes, hogy éppen a római bérleti jog mennyire magán viseli az akkor uralkodó ingatlanvagyon egyoldalú érdektulkapásainak bélyegét az akkor megvetett, alacsonyrendü bérlői osztály rovására. Most ugy látszik, az ellenkező irányzat érvényesül: a világháborúban súlyos sebeket kapott ingatlantulajdon kénytelen elviselni a felülkerekedett ingóvagyon tulköveteléseit. Ami pedig a kártérítést illeti, a törvénynek az a rendelkezése, hogy a biróság a kivülről jött bérleti ajánlatokat nemcsak valódiságukra és őszinteségükre, de „észszerüségükre" nézve is vizsgálni köteles s az „aránytalannak" talált ajánlatot figyelmen kivül hagyhatja, kizárja, hogy itt teljes kártérítésről lehessen szó. Az a tulajdonos, aki a kezében volt valódi, komoly ajánlatot kénytelen volt elszalasztani, mert a biróság azt „aránytalannak" (bors de proportion) találta, semmi módon nem fogja elhinni a törvény védőinek, hogy ő teljes kártérítést kapott elvesztett szerződési szabadságáért a birák által „észszerűnek" megállapított összegben. Lehetne szó tárgyává tenni, amint a parlamenti tárgyalások alatt tétetett is, hogy a törvény önmagát visszaható erővel ruházza, fel, azaz nemcsak a kihirdetése után kötendő, de akkor már folyamatban levő, sőt lejárt, de a kivételes lakástörvények Magyar Jogi Szemle. 5